Vak szerelem

Nem terveztem ide írni, de inkább itt irkálok hülyeségeket, minthogy Téged zaklassalak, még ha nem is biztos, hogy elolvasod.
Látom, hogy nem alszol, már, ha a technikában megbízhatom, s aggaszt. Jobban, mint az, hogy nem tudom, mit írhatnék még Neked. Mi értelme külön szenvedni? (bocsánat, ha nem szenvedsz) De továbbra is erősebb a bizalmam irántad, mint eddig bármikor, bárki iránt. Leginkább, úgy tudnám, képletesen megfogalmazni, hogy nem érdekelne, ha egy fegyvercsövével nézek farkas szemet, ha tudnám, hogy te állsz a ravasz oldalán. Azt hiszem, erre mondják, hogy a szerelem vak. Még most sem látok tisztán. Pedig már kéne. De mikor oly édes e álom, minek felébredni? Mi a valóság otromba törvényeinek engedelmeskedni? Miért e küzdelem? Miért nem lehetek melletted? Mint oly sok éjen át?
Ahol a szűrös illatú parfüm is régi ismerősként köszön, s megnyitja elmém azon részét, hol a legféltettebb emlékeim őrzöm, őrzöm, ami még megmaradt.
Ébredéskor elmém őrjöng, testem reszket, s csak s fekszem, mozdulni minek? Lassú az ébredés, még lassabb az idő. Hiába járok szobáról szobára, hol helyem keresem, sehol nincs nyugtom. A kanapén ülve is csak a koszos tükörképem köszönt vissza rám. De hiába, a tükrök tisztítása, a képem nem lesz szebb. Pedig megpróbáltam. Ha semmi más, legalább a lakás lenne tiszta. Vagy csak a tükrök. Tisztán láthassam szemem kékjében a szerelmet, mely elvesztettem. Ne mocskolja be semmi.
Hiába a takarítás, hiába a zene, hiába minden. Hiába telefonálok, csak a vonal hangja válaszol, ahogy kiállt a némaságba, pedig most nem is utánad kiálltok. Csak órákkal később csörren, s pillanat alatt a csalódottság, hisz a kijelzőre tekintés nélkül is tudom, hogy nem az óhajtott név lesz rajta. Legalább nincs csalódottság. Pedig de nagy öröm volt, hallani a telefon rezgését, mely napjában többször jelezte, hogy valahol valaki kíváncsi rám.
Telnek az órák, s a helyzet változatlan. Koncentrálás a feladatra, de hiába. Csak egy dolgot várok, hogy végre este felügyelettel léphessek ki a lakás ajtaján, melyet péntek óta el sem hagytam. Egyedül nehéz megállni, hogy ne azt tegyem, mi a legkedvesebb számomra.
Eljött a nyolc óra, s végre szabadulhatok, ha csak egy kis időre is, a fogságból. Fura elmenni este, úgy, hogy tudom, másfél óra múlva pontosan már be is lépek a szobám ajtaján.
Sikerült találnom húgomon kívül olyan embert, akiben jelenleg megbízom még. Felettébb örültem, hogy nem nőnemű az illető, s nem kell a szokásos köröket végig hallgatnom. Nem tudom mire vártam. Csak beszélni akartam, érezni, hogy van még valaki, aki meghallgat, ha bajom van. Hiszen éjjel a fürdőszoba padlóján igazán nem tudtam kihez fordulni. Csak feküdtem a hűs járólapon, s próbáltam megnyugodni. 15 perc volt az egész. 15 perc némaság, a lakás egyetlen zárható ajtaja mögött, míg anyám fáradhatatlanul a billentyűzetet böködte, mit sem sejtve az egészről.
Már most érzem a másnaposságot. Nem túl szerencsés éhgyomorra inni, nekem meg végképp nem. Már egy kevéstől is jól érzem magam. Mondhatni engem gazdaságosabb "itatni", mint etetni. :)
Azt hiszem ezzel zárom is a bejegyzést.
Jó éjt szerelmem!
(akár csak tavaly ilyenkor a napló bejegyzéseim végén..:) ): )