"El lehet innen menni"

Kedves Naplóm!

Tudom, hogy nem a leghálásabb feladat jutott neked, s jó részt, csak a siránkozásaimat hallgathatod, hiszen, ha valami boldogság is történik velem, azt próbálom megélni s átélni, s barátaimmal megosztani, nem egy online felülettel, melytől reakciót nem remélhetek.
Kérlek nézd el nekem ezt. Te vagy, a hófehér felületed, melyeket kitölthetek gondolataimmal, s bánatommal. Nézegettem a statisztikát, mindig érdekel, hogy éppen melyik oldalad lapozták fel, s milyen emléket rejt számomra. Sajnos az utóbbi időben, semmi olyasmit amire konkrétan emlékeznék. Ha nem olvasnám el, akkor az érzelmek szintjei, rétegei feledésbe merülnének. De maga az a mélypont, melyet keletkezésedkor éltem át, az sosem merül feledésbe. Azóta is próbálom távol tartani magam, azoktól a gondolatoktól, melyek megmérgezték minden napjaim. Ma még is elém került, egy ilyen oldal. S biztos nem véletlenül.
Augusztos óta környékeznek meg azok a gondolatok, melyeket elástam a lapjaid között, s egyre nehezebben tudom a felszín alatt tartani.
Történt ugyanis, hogy a Szigeten megérett egy beszélgetés egy szakemberrel. Felkerestem a pszichológusok sátrát, mert épp egy hullámvölgy aljából kellett volna kimásznom, de nem ment. Egyedül nem. Már júliusban tudatosult benne, hogy idén nem tudom majd elkerülni ezt a beszélgetést, melyet a magány váltott ki, Közép -Európa legnagyobb zenei fesztiválján, ahol több tízezer ember vett körben. Hát nem ironikus? :)
Mivel részt vettem a pszichológusok továbbképzésén, pontosan tudtam, mi az, amit nem szabad megosztanom velük. Illetve magam előtt sem szabad kimondanom, mert akkor átszakad a képzeletbeli gát, mely 2 éve tartja kordában azon gondolataimat, melyek az élettel összeegyeztethetetlenek.
Hiszem, hogy minden agyban dől el. Így nem engedhetem meg, hogy "félelmeim szállják meg az agyam." Viszont jól esne már megszabadulni az egész stressztől. Jó lenne önfeledtnek lenni, jó lenne nem itt lenni...
Mindig menekülnék. De az, hogy még itt vagyok legalább egy picit rácáfol az előző mondatomra. Megint találtam egy gyermeteg álmot, melyért érdemes várni.
A legközelebbi álmom mely teljesül, az életem első kpop koncertje lesz, Milánóban, ahova életemben először jutottam el, teljesen önerőből, akaratom és kitartásom által vezérelve. Első olaszországi utam. Most már tudom, hogy  a határok kezdenek lehullani, s lassan Korea is csak egy lesz a listámon, ahol már jártam, s ahova visszatérek egyszer.
Valójában költöznék. El innen. Messze. Nincs aki itt tartson. Már tényleg semmilyen családtag. Viszont itt érzem magam biztonságban. Itt van kihez szólnom, még ha nem is mindennap találkozom velük. Szeretném a táncot folytatni. Egyik legfontosabb dolog most az életemben. S újabban, a mozgás örömét is megismertem, s minden gondolatommal azon vagyok, hogy ez be is épüljön a napi rendembe.
Mozogni akarok, mert akkor érzem magam önfeledtnek, s boldognak, hiszen nem kell gondolkodnom s energikusnak érzem magam. Azt is érzem, hogy élek, hogy teszek is valamit, azért, hogy éljek.
Nem úgy, mint most. Mikor, mint egy mantrát ismételgetem az egyetlen szót, mely megnyugvást jelent, még ha most már nincs is semmi mögötte. Mégis kedvesebb nekem mint, az, hogy Anya.
"-Nyusz, nyusz, nyusz, nyusz!" Megnyugvást hoz, néha. Többnyire, mintha önmarcangolás lenne, de valamiért mindig szükségem van emlékeztetni magam, hogy talán van még valaki az életben, aki lehet hozzám ilyen jó.
Húgom, az egyetlen kapocs, mely még fontos nekem, de sajnos nem bízhatom benne. Abban reménykedhetem, hogy legalább egy kicsit én is hiányzom neki. Bár tudom, neki meg van a biztonság, a szeretet, s kis kuckója, melyet nem mondhat családnak, de otthonnak már nevezheti, hiszen, inkább oda jár haza, mint ide jönne hozzánk. Részben megértem. Eszembe jutott jó párszor, hogy mi változna, ha ő is itt lakna velem. Beszélgetnénk? Nem hiszem, hiszen, annyira zárt. De érezném a jelenlétét. Érezném, hogy ha akarok, akkor szólhatok valakihez. Érezhetném, milyen volt, mikor még családként definiálhattam, azokat, akikkel "kénytelen" voltam együtt élni.
Sajnos abba a hibába estem, hogy a lakás fogva tart. Nem merem itt hagyni, mert akkor úgy érzem a gyökeremet is elveszteném, illetve, a tökéletes helyet Budapest szívében, mely rengeteget jelent számomra. Beleszólásom most  sem sok lenne, ha apám eladásra szánná, de ideláncolhatnám magam.... Igen, ennyire súlyos a helyzet...
Itt vagyok a világban, szülök nélkül, két húggal, akikkel most kell együtt maradnom, különben sosem lesznek életeim részei.
Úgy látszik, még is van valaki, aki miatt itt kell maradnom.
Napokban találkoztam egy maláj fiúval, aki itt tanult Európában. Azt mondta, induljak, lássak világot, én pedig annyi kifogást tudtam emelni, hogy de itt van a családom, s a barátaim. Mosolygott s közölte, hogy neki meg Malajziában. Miközben e sorokat írom, döbbenek rá, hogy az életem ott van, ahol én, ahova én megyek. De akkor, még is mi az amiért nem vágtam még bele. Apámtól is hetente hallom, hogy ő a helyben már kiutazott volna.
Külföldi kint tartózkodásom, már halvány emlék, de elképzelni sem tudom, hogy ha most itthon magányosnak érzem magam, akkor mi lenne egy idegen környezetben. Nincs is most olyan ország, ahol szívesen lennék. Nem tudom mivel kéne kezdeni. Mindig is szerettem volna, mindenhol lakni egy kicsit. Még sem érzem, hogy most jött el az idő. Nem akarok megint kényszerből menni. Akkor még is mi kéne, hogy kimozdítson a komfort zónámból, ha nem valami kényszer. Reakció valamire. De mi lehet az, ami nem kényszer?
Ha már komfort zóna, s kimozdítás.... Fél órás hegyi beszédet hallgattam végig apámtól. Ez lenne a miértje, amiért ez a bejegyzés megszületett.
Szörnyű volt, hiszen még most  is a hatása alatt vagyok, akármennyire is próbáltam felvenni az álarcot.
Tulajdonképpen, a probléma forrása a pénz. Mert mi más lenne.
Apám az utóbbi időben rengeteget változott. Nem tudom, hogy ez most egy újabb depresszió mely, valamiféle kapuzárási pánikkal párosul, vagy jól érzi magát.
A beszélgetésünk felénél jutott eszembe jegyzetelni, ill. még a telefonomon is bekapcsoltam a diktafont, vagyis kapcsoltam volna, ha lenne hely rajta. Nem tudtam felvenni, pedig érdemes lett volna. Igazából lakat alatt kellett volna őriznem, ne hogy évekkel később, mikor már nem lesz apánk, akkor előkerüljön, s ez maradjon meg tőle emlékként. Főleg, ha húgaim kezébe jutott volna, akkor lett volna igazán szívbemarkoló, ahogy végig hallgatták volna, ahogy kijelenti, hogy számára megszűntek a lányai, s maga is meglepődik, s ijesztően hat, hogy mennyire nem érez semmit, hogy elvesztette őket. Megedződött.
Ismerős érzés, azt kell, hogy mondjam. Ugyanezt érzem mamámmal kapcsolatban. Nem a tudat fáj, hogy kitagadott, hanem, hogy nem érzek semmit. Anyámmal hasonló a helyzet. Próbálom elképzelni, hogyan érezném magam, ha már nem lenne, sosem láthatnám, s nem mondhatnék neki semmit. Azt mondják, akkor jön rá az ember, hogy mit vesztett, mikor már elvesztette. Hát ha valamire megtanított az elmúlt 3 év, az az, hogy minden csak megszokás kérdése.
Lehet élni, úgy is, ahogy mi tettük apával, 46 ezer forint bevételből, s kb 20-40 ezer forintból. Lehet. Nem mindig kényelmes, de rengeteg más lehetőséget fedeztünk, mellyel addig nem éltünk.
Olyan dolgokról mondtunk le, amely elképzelhetetlen lett volna számomra. Ha nincs miből, akkor nem költ az ember. Próbálja befizetni a számlákat, s csökkenti a kiadásait.
Így indult minden. Kaptuk a családi pótlékot a 3 gyerekre, eleinte még anyám is adott 30ezret gyerektartás gyanánt. Aztán már csak 10et, mondván, hogy az ő nagylányait már nem tekinti a sajátjának, ha nem képesek felköszönteni anyák napján. Aztán kishúgom hozzáköltözött, így a pénz is elmaradt. Aztán elment nagyobbik húgom is, miután a barátja rájött, hogy gazdaságosabb, csak húgomat etetni, mint a nővérét és az apját is. Igen, gyakran jött s vásárolt nekünk, mert mi nem ettünk mást csak pirítóst, vagy épp zsíros kenyeret napokig. Kinek ne lenne ebből elege?
Az én saram is. Mert nekem fontosabb volt a mentális egészségem, mint a "családom", vagy a testi egészségem. Inkább dolgoztam részmunkaidőben, csak hogy a táncórákon részt vehessek. S nem sajnálom. Nem bánom, szerettem, s nem hiszem, hogy másképp csinálnám. Főleg, a ma történtek fényében. Minek kellett volna nekem eltartanom mindenkit, amikor senki más nem mutatott hajlandóságot a pénz keresésre?
Én boldog voltam, amit tudtam megtettem. Mikor először kellett anyám pénze nélkül túl élnünk a hónapot, akkor még félve kért apám tőlem pénzt, kérte, hogy amiben tudok segítsek, s majd ha felnő, akkor visszafizeti. Tudtam, hogy ez nem lehet komoly kijelentés, s nem is vártam el, bár persze nekem is nagyon jól jött volna a pénz. Fizettem szépen, amit épp kellett, kiegészíteni a számlát vagy épp bevásároltam hétvégére, hétköznap. Apu szólt, mikor megy befizetni a csekket, s kikészítettem a pénzt. Aztán munka váltás, átrendeződés, s a pénzt már nem kérte rendszeresen. Újabb munka váltás, s a hozzáállás is mindinkább változott. "miért kell mindig kérnem?!", "olyan kellemetlen, hogy ezt kérni kell, magadtól, miért nem tudod?"
kijelentések s társai.
S mint már írtam apám nagyobb összeghez jutott az életbiztosításának lejárta okán. Azóta eléggé magas lovon ül. Mind a nők szempontjából, mind pedig velem szemben. Csak elfelejti, hogy az lehet, hogy másokat meg tud vezetni, s elő tudja adni magát, hogy mennyi mindenhez ért, s milyen tájékozott, vagy épp tanult, csak azt felejti el, hogy én ISMEREM is. Kevésbé téveszt meg, s mindig figyelek az elejtett mondataira, melyeket egy egy története során ad ki magából, valószínűleg véletlen, amit nem kéne. Nem tudok benne bízni. Mindig az kattog a fejemben, hogy a skorpió egy lépéssel előrébb jár, bosszúálló, szúrós, s még sorolhatnám. Nem bízom, benne mert erre mindig rávilágít a történetei során, hogy nem szabad még benne sem megbízni, mert kérdés nélkül elárul/hat/(na). Mindig utal rá. S már üldözési mániám van emiatt. Azt hinni az ember, hogy végre lenyugodnak a kedélyek.. de nem. Nem mert ránk irtani semmit, nehogy kisemmizzük. Igazán boldog jövőkép. Ugyanakkor jogos, azok után, ami anyámmal történt köztünk.
Szóval villog a kis fény, "vigyázz, mert ki fog rakni!" S milyen igaz. Most már nem csak kiegészítést kér havonta, hanem meghatározott összeget. Most már én vagyok az, akin a kiadásait kell csökkentenie, hogy kedvére szórakozhasson továbbra is. S nem viccelek. A következő mondatok hangzottak el:
"Nehogy azt hidd, hogy szükségem van a pénzedre, mert nincs! Nem érdekelsz, de elegem van abból, hogy én tartalak el munkanélküliként. (ez a kedvenc mondatom, melyet a 2. kedvenc követ) Nem főzök itthon, nem veszek semmit, nehogy te jól lakj, amellett, hogy itt laksz. Így legalább néha bevásárolsz. De ha fizetnél, akkor teleraknám a hűtőt, akkor lenne, minden, hiszen én is szívesen ennék szalámikat. Augusztusban nem adtál haza semmit, s csak elköltöd, ami van. " Nos, igen. Augusztusban nem is kaptam fizetést. Ezért történhetett ez meg. Jó részt itthon sem voltam 2 hétig, tehát nem is ehettem itthon, de ő váltig állítja, hogy szívesen főz, de így nem látja értelmét, hogy én megeszem.
Én pislogtam s nem tértem magamhoz. Vitaminokat veszek neki, zöldséget, gyümölcsöt, húst, hogy ne csak tésztát meg zsírt együnk, s ezt mondja. De mindegy is, nem ezeken idegesítem fel magam, mert ismerem. Sosem azt mondja, ami történt. Kifordítja, szőrszálat hasogat, s mindezt egy undorító fölényeskedő stílusban közli. Tényt állapít meg, majd "hozzá teszi, persze mindez nem baj, engem nem érdekel." Képes volt kiforgatni a szavaim, amikor elmondtam neki, hogy elhagytam a telefonom...
Valóban tőle kaptam. S valóban mindennap szidta, hogy mekkora egy rakat szemét ez a telefon. Ő maga. S igen, valóban, azt mondtam, hogy "elhagyott a telefonom, mielőtt én hagytam volna el őt, hiszen reggel már a billentyűzete sem működött."
Ebből leszűrte, hogy én nem értékelem az ajándékát, mert ő az apjától kapott órát 10 évig őrizte, s mekkora egy suttyó vagyok, hogy ilyeneket mondtam, mert ezzel az ő ajándékát becsméreltem, s különben sem köszöntem meg... " S ilyenkor az embernek nincs kedve visszaszólni. Meggyőzni nem tudod, mert ha bármit mondasz, jön a válasz, hogy az ő házában ne oktassam ki, ha nem szólsz, akkor az baj, mert amúgy is neki van igaza... Persze mindezt a fölényeskedő tenyérbemászó stílussal, hogy már megütnéd. De megtanultam kizárni. Mert felesleges. Nem tudom bizonyítani az igazam, mert az csak neki lehet. S ennyi. Ezzel a végére is értem. Nem akarom magam tovább idegesíteni az engem ért megalázás miatt. Megpróbálom félre tenni a sértődöttségem, de el nem felejtem. Koncentrálok a jóra.
A legszebb az egészben, hogy ezek után, mintha mi sem történt volna vált, s jönne segíteni bedugni a fejhallgatót. Minek? Jobb, ha leszokom a segítség kérésről. Tőle meg pláne. El kell sajátítanom a tudását, s azt hasznosítani. De nem akarok még ezekben is függni tőle. Az otthonomban akarom otthon érezni magam. Bárcsak visszajönne húgom. Már őket is elüldözte. Képtelenség hosszú távon kibírni. Muszáj kizárnod. Kizárnod a panaszkodását, az önajnározását, a tényszerűnek hitt kijelentéseit. Muszáj, különben ebben a képzelt mocsárban ragadsz.
Miután szóltam, hogy szálljon le a magas lóról, a húgaimra terelődött a szó. Mint megtudtam kishúgom kiborult, mikor legutóbb itt volt, s apám egy nővel telefonált. Bent tévézett, de meghallotta. Kiment hozzá, s hisztizett, hogy miért nem vele foglalkozik. Apám szerint "kioktatta a saját lakásában, egy 11 éves." Kedvenc szavajárása.
Szerintem az albérlet, s a főbérlő is felkerül mellé lassan, hiszen ma annyit hajtogatta. Csak azt nem érti, hogy ha albérletben akarnék lakni, akkor ott laknék. De én itthon lakom, az otthonomban, amit nekem (is) teremtett. S azt nem érti, hogy a kislánya nem kioktatta, hanem végre érzelmet mutatott ki iránta. Még ha nem is a megfelelő módon. Ami bántotta azt, próbálta meg lekommunikálni, nem túl szerencsésen. S csak elutasítást kap, hogy ne jöjjön ide többet. Szép apa...

Viszlát 2013

Áttekintés: hogy kezdődött, a 2013
lóverseny, veszekedés, otthon ülés, Szabyval futás, hobbit ; meki, futás
nyuszt megütöttem, mosoly szünet, 2 hétig nem kerestük egymást.
februárban sítábor, születésnapomra hazaért,
gyakorlat januártól -; 3. évforduló: katasztrófa. ---> TMnek sírás, másnap Junkies koncert, melyen itthon hagytak, s külön mentünk, bár náluk volt a jegyem.
majd szakítás.
Kis képszakadás, aug. SZIGET: ott egyéjszakás.
Szeptemberben: Nyúl, hotel. Peti bejött az életembe. szept.26.
Október vége: Velence <3 br="" couchsurfing="" nbsp="" s="" stoppol="">Novemberben: Nyúl, biliárd. Apa születésnap.
December egyedül szenteste, Petivel karácsony. Fergeteges buli reggel 8ig. Dec. 6 Petivel. Azon a héten először mozi kettesben. 
Szilveszter Petivel. Hajnali kettőkor egy kiadós hányás, másnaposság, reggeli Petivel, szülei készítették nekünk.

2014- Petivel kezdődött.
Január: Peti szülinap. Szilvesztertől 10 napig masszív ivászat mindennap.:)
Február: 7-én életem első vakrandija, ami katasztrófa volt; Születésnapom, 16-án: Attival első tali. Majd egy hétre rá, újból keresett. Koreai nyelvtanfolyam indult.
Március: munkakeresés, s randizgatás. fail... Miyavi koncert, fotósként vehettem részt rajta.
Április: Attival, újságosztás kezdete. Ireland <3 a="" attin="" br="" de="" els="" h="" helyette="" koncert="" l="" lm="" nbsp="" ny="" rajzoltam="" rep="" s="" t.="" teentop="" zij="">Peti meg életem részévé vált.
Május 29.: cola tréning. MMdance fellépések.
Június: nyáááár, Offspring koncert, fotósként 
Július: Cola, HIM
Augusztus: Sziget, Strand, nyaraláááás
Szeptember: Újra munka, szinte mindennap.

"Testvéri szeretet melengeti keblemet "

Mézga Aladár
Sosem szerettem igazán Aladár kalandjait, de így érettebb fejjel, lenyűgöz a vizuális megjelenítése. Gyakran eszembe jut ez a mondat, hiszen sosem voltak jó testvérek nővérével, ahogy én sem voltam a legjobb nővér húgaim számára.
Még is elérkezett az a pont, mikor iszonyatosan hiányoznak az életemből. Annyira sivár a hét, az otthon, az életem nélkülük. Nincs senki otthon, mikor haza megyek, csak egy férfi, aki 0-24-ben károg. Igen, ő az apám. Másról beszélni sem tud, csak a problémáiról. Hiányzik a család, a nyüzsgés. Már felidézni is alig bírom, milyen mikor nem csak haza megyek, megvacsorázom egyedül, közben megnézem az aktuális vígjáték sorozatot a viasaton, majd legrosszabb esetben lefekszem aludni. Hiányzik a légkör, még ha nem is beszélünk, de tudom, hogy ott vannak mellettem, s tudom, hogy ha szeretnék, akkor élőszóban hozzájuk szólhatok.
Hiányzik, hogy ott feküdjön mellettem, s az is, hogy néha valakivel veszekedjek, vagy valaki hozzám szóljon. De apámat nem akarom hallgatni. Újabban a nő ügyeiről tud beszélni. Az sem érdekel. Talán egy fokkal jobb, mint mikor az önsajnálatát burkolja negatív kifakadásokba, mert mindenki hülye, csak ő helikopter. Olykor elejt egy mondatot, melyből rájövök, hogy benne sem bízhatom, hiszen bármikor kitenne, az első konfliktusnál. Néha elül a gyanúm, s úgy gondolom, neki is egy kicsit szüksége van rám, legalább annyira, hogy tudja, az egyetlen lánya még mellette van. De aztán egyetlen mondata, amit nem is nekem  címez, kipukkasztja ezt a képzelt bizalombuborékot. Nem gondolom, hogy jobb lenne, mint anyám. De akkor meg miért viselem el? Anyámmal miért nem állok szóba? Már nem tudom, merre az előre. Azt tudom, hogy anyám gerinctelen volt, apám még nem.... - bár már nehezen viselem, az állandó kérdéseit, mellyel azt lesi mikor nem vagyok otthon.
A  nőkrl alkotott véleménye pedig kiskorom óta befolyásol. Biztos vagyok benne, hogy ezért nézem meg mai napig a nőket, hiszen vele is ezt csináltuk. Abban is biztos vagyok, hogy ezért nincs tervem, csak negyven éves koromig. Hiszen, állandóan azt hallottam tőle, hogy a nő negyven felett már nem nő. S ezek most újra elő jönnek. Újra hallom, elejt bizonyos dolgokat, még a "válás" előttről, hogy mikor kivel kavart, s mit hogy oldott meg. Gusztustalan az egész. Nem vagyok rá kíváncsi. 

Ami miatt most ez a bejegyzés készül, az pont ezt a nonszensz dolgot mutatja. Újabban, apám nem keresi a legkisebb lányát, mondván, ha a kicsi nem hívja, akkor ő miért tenné.. Szerintem ez a hozzáállás is undorító, mert egy gyereknek szüksége van az apjára. Mint ahogy nekem is jót tett volna, ha 3 éves korom előtt nem kell sírva fakadnom az idegen férfi láttán, aki az apám volt. Nyilván ott másról volt szó. Annyit dolgozott, hogy alig volt otthon. De most! Mióta megkapta az életbiztosítását, azóta csak a nőkre szórja a pénzét. Nem főz, nem vásárol otthonra. Nem keresi a gyerekét, nem tölt vele időt. Így alakult ki az a helyzet, hogy a húgaimat látni szerettem volna, s nem otthon történt ez meg. A lakás elvesztette az otthon fogalmát. Csupán 3 lány voltunk, akik egy idegen helyet kaptak, hogy találkozhassanak, s együtt töltsenek egy kis időt. Egy Budapest szívén kívül eső, paneltömb 8. emeletén, egy lelakott lakásban. Olyan szomszédokkal körül véve, akikkel nem szívesen találkozik az ember sötétedés után, de még nappal sem, ha egyedül van.
Moziba szerettem volna vinni a húgaimat, a moziünnep alkalmából, de nem találtunk megfelelő filmet, így ebben a lakásban találkoztunk, melyet újabban a nagyobbik húgom otthonának nevez. Fel nem foghatom miért. Ja, de. Megkapta a biztonságot, amit tőlünk már nem kaphat meg.

Első alkalommal fordult elő, hogy kishúgom tanított nekem valamit. :) Igazán érdekes volt. Újabban nagy divat a szivárványszínű gumiból készült karkötő, lépten-nyomon ezt látom, akár tizenéves, akár nyugdíjas az illető. Ezért is szerettem volna megtanulni. :)
Kishúgomat elhozták autóval, s kaptunk vacsorára, egy jó nagy adag füstölt húsos töltött káposztát is, melyet utoljára karácsonykor csináltam (magamnak), s akkor ettem utoljára is.
Kétség sem fér hozzá, Anyu töltött káposztája volt. Ott ültünk hárman az asztalnál, s faltuk anyu káposztáját, mint a régi szép időkben. Én pedig a könnyeimmel küszködtem, akárcsak most.
Aztán hajat festettünk, leginkább én, s végül befeküdtünk hárman az ágyba s megnéztük a Demonát.
El sem tudtam volna képzelni, értékesebb szombat estét.
Külön öröm volt, hogy nem volt otthon a lakás eredeti bérlője, húgom barátja. Így volt igazán meghitt az egész.
Kár, hogy csak ideig óráig működik, mert A-ban továbbra is mindig csalódnom kell. Amit nem is értek.
Viszont hamarosan születésnapja lesz, s ki kéne találni egy jó kis meglepetést neki. Valami hasonlót, mint tavaly, egy közös étkezés. Főznék mindenféle finomat, megvendégelném őket, egy igazi régi retro születésnapi zsúr lenne, mint amit mindig is emlegetnek az osztálytársaim, illetve unokatestvéreim. :)
Már csak ajándékot kell nézni. Lehetne valami halloweeni témája is a dolognak, lévén, hogy Mindenszentek előtt 3 nappal született. Úh! Ez az. :)
Már is érdemes volt megírni ezt a blogot. :)

Akkor el is köszönök!
Szép napot mindenkinek, főleg neked, kedves Blogom!