Kedves Naplóm! Ezer éve! Ezer éve, hogy nem jártam itt, s nem kértem a segítségedet, a hallgatásodat, s a diszkréciódat. Most még is írok pár sort.
Nehéz lenne összegezni, mi is történt velem az elmúlt időszakban, legyen elég annyi, hogy sorra válnak valóra álmaim, s jelenleg is egy új álmot keresek.
Igen! Kint voltam Koreában! Erről oldalakat tudnék írni, de most még is valami más miatt fordulok hozzád.
Jelenleg is keresem a Nagy Őt, aki csak nem akar felbukkanni, viszont addig sem tétlenkedem, s sorra halmozom a tapasztalatokat.
A napokban esett meg velem, hogy egy ebédre voltam hivatalos első találkozás gyanánt. Sajnos az első pillanatban tudtam, hogy nem ő az, akit keresek. Mily furcsa. Lehet már akkor el kellett volna mondanom neki. De az még is milyen? Társaságra vágyom, így még akár jól is esik, hogy mindig mással kell programot terveznem, már amikor a szabadidőm engedi. (pontosabban, most épp nem engedi.:D )
Szóval megebédeltünk, közben kiderült, hogy én vagyok az, aki a beszélgetés terén gyakorlott, s tulajdonképpen a társam kommunikációja nem eléggé szofisztikált. Zavaró. Roppant mód.
A léghokis kétszeres győzelmem is nehezen viselte, s tulajdonképpen semmi közös nincs bennünk.
S most próbálok finoman fogalmazni, ne hidd azt, hogy teljesen leírtam a srácot. Viszont becsülendő, hogy eljött értem, s haza is hozott.
Tegnapi nap megbeszéltük, hogy eljön értem a munkahelyemre s haza visz, s az idő alatt meg tudom hallgatni még is mit gondol rólam, s mennyire zavarja, hogy nem azt kapta, amire számított. Mert valljuk be, senki sem kíván egy művész lélekkel megáldott, örök gyerek, kétségek között gyötrődő csajt.:D
Sikerült rábeszélnie, egy italra, amit megint sikerült a belvároson kívül intézni.. Nem is értem, hiszen a Nagykörúton mentünk keresztül, tehát ezernyi más helyett választhattunk volna. De nem! Nekünk ki kellett menni a külvárosba. A lakótelepre. Remek.
Lényeg a lényeg, hogy én tulajdonképpen le akartam zárni ezt a dolgot, ami el sem kezdődött, mert hiába a finom illat, valahogy még sem vonzz testileg, pedig nincs vele baj. Szóval elég erőteljes nyomott hagyott bennem a tény, hogy néha okosabbnak tűnök nála.
Persze nem sikerült eléggé nyomatékosítanom, s diplomatikusan közölnöm, a tényt, hogy ez nem fog menni, s valójában, azért mert ezt én már eldöntöttem. Tipikus áldozat énem megint előjött. Még csak véletlenül sem szeretném megbántani, mert amúgy kedves, remek értékrenddel, s még kezdő az ilyen random talikban.
Az ital után kocsiba szálltunk ismét, s sétáltunk a lakótelepen. Hm.. Aki, kicsit is ismer, tudja, hogy nekem nem ez a vágyam. S többet tudtam még így is a kerületéről, mint ő maga, hiába ekkora lokálpatrióta. Miután meguntam a sétálgatást, visszahuppantunk a kocsiba, s reméltem most már haza felé veszi az irányt, s végre rövidre zárhatom a dolgot. Nem így történt. Elindult az éjszakába, ki vidék felé. Csak rákérdeztem, hogy ugyan merre megyünk. A válasz nemes egyszerűséggel jött: "kíváncsi vagyok mit szólsz hozzá, várj, megmutatom"
Lefordultunk valami raktár mögé, s sehol senki. Fékezett az autóval, s hangnemet váltott. 11.000 kilométer autóstoppal való utazás során még egyszer sem hűlt meg bennem a vér annyira, mint tegnap éjjel a városom külvárosában egy Aldi parkolója mögött.
Olyan hangnemben szólalt meg, hogy megijedtem. Aki látott már amcsi iskolás filmet tudhatja, hogy mit csinál az iskola menő élsportolója az ártatlan tinilánnyal. (igen, a tinilány lennék én, hiszen abban a pillanatban legalább annyira védtelennek éreztem magam).
Kiderült, hogy valószínűleg sok buta amcsi filmet láttam, mert csak annyit szeretett volna, hogy üljek be a kocsiba. Úgy értem a volán mögé.... *Háttér info: 7 éve van jogsim, de mivel nem használtam, így nincs rutinom, nem tudok vezetni.
Viszont ő szeretett volna megtanítani. Rögtön felderengett az első emlékem. Slip. 18 éves voltam. Kivitt a Budaörsi Tesco parkolóba, s azt mondta addig nem megyünk haza, amíg haza nem vezetek. Ő drasztikusabb volt.:D
Viszont kétkedve ültem be a volán mögé egy teljesen ismeretlen srác mellé, akivel még csak az összhang sincs meg. Viszont ez az egyik legkedvesebb dolog volt, amit kaptam. Bár a körítés nem volt épp a legjobb. ( 'Meg kell tanulnod vezetni, ki fog haza hozni, ha iszom? "" - Miért gondolod, én nem fogok veled inni?" "- De egy céges buliban, ha iszom, akkor fel tudlak hívni, hogy vigyél haza.")
Kellemes meglepetés volt, s nagyon kényelmes az Opelt vezetni. Bár a kocsi kicsit nagynak bizonyult nekem, lévén, hogy én Mercedes A osztályon tanultam vezetni.
Már olyan jól ment a vezetés, hogy egész meguntam a köröket kettesben, de mivel ittam, így nem vandálkodtam. Zárásképpen kellett egyet párhuzamosan, illetve háttal parkolni két vonal közé. Nah azzal azért van baj. :D
Haza felé menet megkaptam a beígért ajándékom. Nem tudtam elképzelni sem, mi lehet az, amit ő csinált, s megválaszthatom a színét. :O
Mikor megláttam borzongás fogott el. Egy csodás fém rózsát kaptam. De miért félelmetes?
Ad1: imádom a virágokat, de sajnálom is őket, hiszen olyan rövid ideig szépek. Ugyanakkor sosem kaptam élő virágot, csak kérésre. Legalábbis olyantól, akitől igazán számított. Ugyan a papír virágaimat mai napig őrzöm, s kedvesek számomra, ez a rózsa lenyűgözött. Ad2: ha erre vártam, miért nem a megfelelő ember adja? Miért kellett elvinnie vezetni s miért adja ezt nekem? Nem, nem. Ezek mellett sem tudom elfogadni. Nem inspirál, nincs közös perspektíva. Még is annyira figyelmes gesztus volt ez, hogy szinte elérzékenyültem... De nem erre vágyom. Kedvelhetem, de nem szerethetem. Fejlődni szeretnék, s nem érzem, hogy mellette sikerülne. Nem érti még miről beszéltem, mikor azt mondtam, hogy szabad szellem vagyok. Neki egy olyan lány kell akiről gondoskodhat, akit kontroll alatt tarthat. Én nem ez vagyok.
S most van az a helyzet, hogy kétségbe vagyok esve. Ugyan tudom, hogy mit/kit keresek, hiszen, szerdán is beigazolódott. Összefutottam egy
abszolút esélyes személlyel, akit szintén nem ismerek jobban, mint ezt a srácot, még is mellette annyival másabb. Teljesen másképp viselkedem, felszabadult vagyok,s önmagam, még ha kapom is érte az ívet rendesen, de én sem vagyok rest! Az egész egy kellemes évődés.
Jelenleg nem csak kétségek között hánykódom, de utálom is magam kellőképpen. S utálom az összes nőt is meg férfit is. Miért kell kiölni a másikból a lelkesedést? Miért kell megbántani a másikat? Pontosan ismerem, milyen a fiú oldalán lenni. Pontosan ismerem az érzést, mikor nem tudsz mit tenni. De az a baj, hogy én sem tudok mit kezdeni. Mint embert nem akarom megbántani, nem akarom, hogy fájjon neki, de én magam sem vagyok karitász szolgálat. Rettentő mód utálom magam emiatt. Mikor tényleg, ennyire igyekszik, s ilyen csodás dolgot kapok tőle, amire mindig is vágytam. A figyelmességre. Erre itt áll a virág az asztalomon, szemlélem, s már értem a keménységét, az egyszerű fémes szürkeségét. Szürke számomra, mert semmit nem jelent számomra az, akitől kaptam, csak, mint embert értékelem. Hideg s rideg, mint én. Egy "fagyott pics@"... :) - hogy egy klasszikust idézzek. Szóval itt áll a virág, s arra emlékeztet, hogy mennyire reménytelen eset vagyok. Szuper.
Tényleg reménytelennek érzem helyzetem. Nem szabadna senkivel sem közelebbi kapcsolatba kerülnöm. Lehet, hogy nem is vagyok képes senkit sem elfogadni magam mellett? Lehet, hogy ez egy olyan gátlás bennem, amiről nem is tudok?
Húgom, nem volt hajlandó meghallgatni. Ő közölte, hogy szívtelen vagyok. Nah jó, azt tudjuk, hogy számára nem kell, hogy a pasi több ésszel rendelkezzen, mint saját maga, vagy épp legalább érettségije legyen. Valahogy vonzódik, a buta, idős emberekhez. Nos, nekem ez nem lehet opció. Nem tudok lejjebb adni az elvárásaimból, mert az olyan, mintha magamból adnék fel egy darabot.
