Lerohanva

Kedves Naplóm!

Bevallom, mikor tegnap elköszöntem Tőled, nem gondoltam, hogy már ma ismét a hallgatóságodra kényszerülök. Szerettem volna valami szép karácsonyi emlékről beszámolni, és csupán kedvtelésből írogatni. Viszont most úgy érzem, hogy nem vagyok teljes, s bár egy problémától megszabadultam, következők kerültek rám. Feldúlva, lerohanva, megilletődve érzem magam, ugyanakkor büszke is vagyok magamra, mert úgy érzem sikerült valamit jót is tennem a mai nap folyamán. De hogy értsd miről is van szó elkezdem az elején.

Mivel hosszúra nyúlt a tegnap esti beszélgetésünk, így a reggel addig húztam, ameddig csak lehetett, amíg húgomék meg nem érkeztek, hiszen a mai napon rajtunk volt a sor, hogy megvendégeljük őket, s ott folytassuk a karácsonyi szertartást, ahol tegnap abbahagytuk, remélhetőleg minél kevesebb pálinka elfogyasztása mellett. :)
Teljes volt kis családunk, mint két testvérem itthon, s viszonylag nyugodtan is telt a délután. Nehezen, de sikerült neki állni a mai menünek. Kicsit túlterveztük magunkat, mind a mennyiséget, mind pedig a változatosságot tekintve. Viszont még időben kiderült, így többnyire ma csak ki kellett sütni egy két halszeletet, s begyúrni a mai desszertet, ami aranygaluska lett.
Illetve ami a lényeg, itthon, ma került felállításra a karácsony ékköve, a fenyőfa. Bekerültek szépen sorba az ajándékok a fa alá, ebédkor mindenki illedelmesen lecsöpögtette pirosparpikás, olajos hallével az ünnepi fehér terítőt. De a világos ünnepi felsőm megúszta! :)

Az ajándékok terén voltak ám meglepetések, s idén mondhatni elégedett vagyok. Mindenki jobban odafigyelt a másikra. De ami a legnagyobb meglepetés volt, az Bebe ajándéka, hiszen internetről a könyváruházból rendelt nekünk ajándékot, házhozszállítással. Önállóan. Büszke vagyok rá. Leginkább azért, mert tudat alatt tudta ő jól, hogy kinek melyik ajándékot szánja, de nem akarta, hogy sértődés legyen belőle, viszont nem is választhatott volna jobban. Én egy selyemfényes kötéssel rendelkező naplót kaptam. :) - Ne aggódj, nem fog téged helyettesíteni, viszont kénytelen leszek teleírni, mert olyan szép könyv, amit érdemes megőrizni.
A Középső pedig egy Nővéreknek szóló kis könyvecskét kapott, amiből erőt meríthet, ha épp rossz passzban van.
Egyedül húgom barátján éreztem azt, hogy csalódott, mert nem kapott csak Tőlem ajándékot, amit valójában csak ma reggel döntöttem el, hogy neki szánok, szóval elég kellemetlen volt. De valójában annyira nem ismerjük egymást, hogy nagyobb ajándékkal készüljek neki, bár azért apa szánhatott volna neki valami piát, s Bebe is meglephette volna egy kedves képeslappal, mint minket. Mindegy. legközelebb felkészültebbek leszünk. Ilyenkor mindig túl empatikus leszek, s nehezen jutok túl az ilyen jellegű problémákon.

Szóval eltakarítottuk a romokat, lemosogattam a bőrt a kezemről, már mindenki indulásra készen állt, mikor megesett a szívünk a legkisebben, hogy még egy 3 játszmás Uno partyt sem vagyunk képesek játszani vele, így nagy nevetések közepette dicsértük volna a napot, ha be nem ront a nyitott ajtón rég elfeledett édesanyánk.
Megfagyott a levegő, de legjobban talán maga Bebe lepődött meg, hogy mit is keres itt. Rögtön védekezett, hogy ő csak holnap fog haza menni. Anyám puszit adott neki, s egy "nemmondod" replikával már rongyolt is be apámhoz, miközben csípőből hozzávágott egy "csá"-t húgom pasijához.
S elkezdődött a kiabálás. Mentettük, amit lehetett, első szempont volt a legkisebbet eltűntetni a harcszíntérről, s ezt a húgom nagyon jól át is látta, csak épp a barátja nem értette, miért kell menekülőre fogni, s én miért maradok. Kellett egy tanú, mi másért. Istenem, nem nehéz felfogni. Ezek egymásnak esnek, akkor ki hiszi el, hogy kifojtotta meg a másikat. Szóval gyerek eltűntetve, én pedig telefont ragadtam, s felvettem a kiabálásukat, ki tudja, mire (nem) lesz még jó. Ismerve a törvényt, nem fogadják el bizonyítékként, ha nincs engedélyem hozzá, de biztos, ami biztos alapon jobbnak láttam felvenni.
Ne várjunk semmit. Emberek kiabálással még nem oldottak meg semmit, főleg nem úgy, hogy az egyikük alkoholtól bűzlött. Cefre szaga volt anyámnak. Fura, hogy már nem a parfümjét érzem rajta, amelyek talán némi boldog emléket elevenítenének fel bennem. Teltek a percek, hullámzott a hangulat, erősödött, majd alább hagyott a kiabálás, s fel-fel csendült egy-egy cinikus kacaj, mikor apám megjelent a konyhában, s leült. Anyám pedig közölte, ha nem hallgatja meg, mert ittas, akkor itt alszik. Mindenkiben megfagyott a vér. Pattanásig feszültek az idegek. Kishúgom fürdött, a Nagyobbikkal pedig azt terveztük, ki hol fog aludni ma éjjel, míg apám remegve hallgatta végig. Össze volt törve. Tettem-vettem, csak ne kelljen egy helyben lennem, pakoltam, amit lehetett s kattogott az agyam, hogy most mi lehet a következő lépés. Elmentem lehűteni magam, felkészülve, hogy talán nem aludhatok ma otthon. A zuhany alatt különböző képek jelentek meg a fejemben, hogy bemegyek hozzá, s kiszedem belőle miért jött ide. Fixaideám volt, hogy összevesztek a barátjával s nincs hova mennie, ezért ivott, s ezért jött ide balhézni. Megint az empátia. Próbáltam megérteni, miért kellett neki elrontani a karácsonyunkat, s közben ezernyi giccs jelent meg a fejemben, ahogy megnyílik nekem, s a vállamon sír.
Mikor kiszálltam a zuhany alól, már tudtam mit kell tennem. Muszáj vele beszélnem, mert nem véletlen jött ide. Muszáj megpróbálnom, hogy elmondhassam, nem rajtam múlt.
Nem is kértem ki a többiek véleményét, egyszerűen közöltem, hogy bemegyek hozzá. Mintha egy ijedt, de annál bosszúsabb vadállatról lenne szó, akit ketrecében kéne megközelítenem etetés idején. De legalább így is éreztem magam. Nagyszerű példa erre Pi csodálatos élete, mikor egy tigrissel kerül egy csónakba. Pontosan hasonló ideologizált kép élt a fejemben, hogy tudok rá hatni.
Nem féltem. Egyszerűen éreztem, hogy be kell mennem, s most ha normális hangnemben beszélek vele, akkor talán ő is kevesebbet fog üvölteni. Folyamatosan a pszichológussal eltöltött órák jutottak eszembe, mikor csak beszélgettünk, de hosszú órák után csak elérte, hogy feltörjön mélyről az elnyomott feszültség. Nos nekem csak le kellett ülnöm mellé, s amint felnézett a szókeresőből, tudtam, hogy nyert ügyem van, mert láttam a szemében az ijedtséget, a keserűséget, s láttam mennyire össze van törve.
Már nem is tudom mi volt az első kérdésem. Nem is fontos. Csak ült előttem, s zokogott, keservesen, ahogy annak idején mamámat láttam. Egy megtört asszony volt előttem, aki szeretne végre helyre kerülni az életben. Hoztam neki zsebkendőt a konyhából, ahol a többiek szemet meresztve néztek rám, hogy elment-e teljesen az eszem. De nem. Csak tudtam, hogy arra van szüksége, hogy valaki meghallgassa. Valaki végre figyeljen rá. Elmondta mennyit dolgozott ezért a lakásért, s hogy mennyit dolgozott értünk több műszakban, s ennek ellenére nem érti, miért ő az akit utálunk. Nem beszéltem sokat, de kérdeztem. Kérdeztem, mit szeretne ezzel most elérni, hogy idejött, mire számít.
Nem tudom mennyi ideje lehetettem bent, mikor benyitott apám, s ő is csatlakozott. Innentől kezdve inkább ügyeltem a nyugodt hangvételre, mint sem kérdeztem. Majd behívtuk a Középsőt, mikor arra került sor, vajon ki hangolt kit a másik ellen. Két órát ültünk bent, mikor megtartottuk az első szünetet. S újabb 2,5 óra következett, mikor megpróbáltuk felállítani a perspektívát, hogyan kéne felkészülni az előttünk álló Kicsi tinédzserkorára.
Ez idő alatt húgom barátja kint tévézett Bebével, majd az első szünet után elmentek aludni.

Bár tudatosan próbéltam felkészülni erre a beszélgetésre a zuhany alatt, kikötve, hogy nem veszthetem el a józan eszem, azért szörnyen megviselt a tény, hogy így kell látnom őt. Mikor Tánctársam kimondta tavaly nyáron az igazságot, hogy megtörtem, rájöttem, mennyire jól látja a helyzetet. Rá kellett jönnöm, hogy szörnyen alázatos lettem, s eltűnt belőlem a tűz, amely vitt előre, amely elnyomta a félelmeimet.
Ha én megtörtem, akkor anyám darabokban hever. Bár meg kell, hogy mondjam, az élethez abszolút pozitívan állt. Meg van a következő lépése, s látja a kiutat.
Megviselt s szíven találtak a szavai, hiszen, mindig is én voltam a kedvence, akinek minden kívánságát teljesíti, még ha az egy Martens bakancs is, vagy egy gitár, annak ellenére, hogy ezekbe apám nem egyezett bele, mert nem szeretett. Anyám elmondta, ami az igazság." Látod, ez a baj, hogy te takarítasz. Miért te takarítasz, mikor apád itthon van egész nap? Ez a szomorú. Annak ellenére, hogy sosem szeretted a nagylányodat, most hogy Veled kell lennie, s A.-t sajnálom a legjobban emiatt, hogy kénytelen elviselni. " Pontosan tudom mire értette ezeket a mondatokat. S ezek nagyon betaláltak, s nem gondolom, hogy bántani akart ezzel. Pontosan jól látta, hogy apám milyen ember, s hiába ő biztosította nekem a fedélt a fejem fölé, ő egy végletekig önző, antiszociális ember, aki nem is akar beilleszkedni a társadalomba. Nem véletlen nem érti meg, hogy nem teheti meg, hogy nem keresi a kislányát, nem háríthatja a kislányra a felelőséget. S anyám mondatai után értelmet nyertek a apám szavai, melyet veled is megosztottam, kedves Naplóm. Miszerint neki már nincsenek lányai, illetve azért nem vásárol be, s rakja tele a hűtőt, hogy én nehogy jól lakjam.
Nem véletlenül várt tegnap reggel az az elszámolás a konyhapulton. "Amíg jött a pénz, addig nem baszogattál." - Hozott fel újabb sérelmet anyám. S most velem is ezt játssza.

Úgy gondolom egy albérletben nem jönnék ki havi 40.000 forintért, mint lakhatás, s azért nem mindig nekem kell főznöm, vagy bevásárolnom. Igen, ott szabadabb lennék, de minek költözzek el egy üres albérletbe? Vagy minek költözzek olyannal össze, akit nem is ismerek? Majd a párommal. ha lesz. Egyelőre ez még az én otthonom is, s a legfőbb feladatunk most megvéde az elárverezéstől, vagy az eladástól. Remek helyen van, remek kilátással, remek közlekedéssel.

Anyám ma újra olyan volt, mintha élne. Paradoxon, hogy megtörve láttam, de még is olyan volt, mint régen. Olyan, aki szeretett egykor.
Bár vártam, hogy elköszönéskor puszit ad, de csak kisétált. Mindegy. Ő sem számított a ma este kimenetelére, neki is fel kell dolgozni a történteket, s hallottakat.
Mindenesetre büszkeséggel tölt el, hogy sikerült megtörnöm némiképp a jeget, s újra bebizonyosodott, hogy a kommunikáció igen is lehet hatásos. Remélem a folytatás is hasonlóan pozitív lesz.

Emlék töredékek még a 2012 szeptember első hetének csütörtökjéről

Tudom újabban, nem vagyok valami érdekes. Azt hiszem többször említettem, hogy inkább nem írok a blogba, minthogy hazudnom kelljen. Ugyanis olyan dolgokat írok most le, amit senki sem olvasna szívesen. Mi változott mégis, amiért megint hajnalig ülök a gép előtt s körmölök?
Találkoztam Főnixel.
Csütörtökön kezdődött minden.
Ugye előző bejegyzésben már kitárgyaltam a délutánom, a táncot.
Haza érve bementem TMhez, hogy elmeséljem neki milyen fantasztikus dologgal ismerkedem meg. Úgy volt együtt fogunk járni.. De hát nem jön össze. Tényleg csak egy pillanatig gondoltam, hogy összejöhet.. Azt mondta minden néptánc érdekli.. Ahham... szerintem túl rasszista ehhez.
Mindegy, én nem hagynám ki semmi pénzért. Teljesen ingyen ismerkedhetem meg vele, ráadásul olyan emberek között vagyok akiket el tudok viselni.
Ő meg majd megint halogatja a testmozgást... Én már visszaszereztem a testsúlyom Erdély után... ő még nem teljesen.. S most azt vette fejébe, hogy magyar nép táncolni fog. Hát hajrá. Fizethet érte...

Fél 8 után öt perccel értem haza. Kishúgom teljesen bepörgött, hogy adjunk neki valami feladatot. Így mondtam takarítsa ki Csokit.
Én benyomtam a sz. gépet, s leültem. Épp akkor kiabált, hogy Csoki eltűnt, mikor megszólalt a telefonom. Barátnőm, még a fősuliról. BASSZUS. Már fél órája a találka helyen kéne lennem! Teljesen kiment a fejemből. Még jó,hogy ő is késik mindig. Így Csoki előkerítésével mit sem törődve rohantam, s találkoztam vele.
Beültünk egy kvra, oda, ahova legutóbb Főnixel. Négy órát végig fecsegtünk. Téma nyári élmények. Majd konstatálta, hogy lekéste az utolsó buszt. Nagyszerű. Fizettünk s elindultunk 7 villamos megállót sétáltunk le.
A negyediknél viszont egy különleges meglepetés várt az egyik kocsmában: Főnix.
Tulajdonképpen azért néztem annyira be a kocsmába, hátha ott ül anyám a paraszttal... Hát annál kellemesebb meglepetés ért, mikor felismertem hátulról az alakját. Megragadtam barátnőm karját, hogy álljon meg, s hosszú pillanatokig csak álltam, s szuggeráltam, hogy forduljon meg, nehogy csak a szemem játsszon velem. De nem!
Bementem köszönni neki.
-Szia! Csak megláttalak, gondoltam, nem megyek el köszönés nélkül. -kezdtem el magyarázkodni, mert természetesen nem egyedül volt.
- Szia!! Micsoda? Nem csatlakozol?
-Áá, nem, barátnőm kísérem a buszhoz.
-S utána jössz vissza?
-Igen, jövök, s sétálok haza ALUDNI. (nem sikerült eléggé ironikusan mondani, így nem vette a lapot, hogy visszafelé szívesen csatlakoznék)
- Találkozunk szombat délután? - kérdezte hirtelen
-Öhm.. öö.. IGEN!
- ööö.. igen?
-Igen. :)
- Jaj mesélni akarok valamit. - s ekkor megjelent a kiscsaj. Akit megint nem ismertem fel. Puszit adtam neki, majd hangot emelt nem tetszésének, miszerint, "persze, a konkurenciámnak, rögtön mesélsz, nekem meg nem!
-Konkurencia? Én? Én soha senkinek nem voltam a konkurenciája. - váltottam egy sokat sejtető pillantást Főnixre.
- Jó-jó. csak vicceltem.
-Menjünk ki, ne itt álljunk az útban!- adta ki az utasítást Főnix. Majd kint bemutattam barátnőmet neki. S még elújságoltam, hogy anyám lestem, tulajdonképpen, de örülök, hogy őt találtam.
Majd elköszöntünk, s kérte, hogy akkor szombaton hívjam fel. Én hívjam.

Ezek után 2 villamosmegállóig hasznom sem lehetett venni, mert teljesen magamon kívül voltam. Remegtek a lábaim. Kiabáltam volna. S csak Főnixről tudtam sztorizni...
Majd elköszöntem barátnőmtől, s

Ha karácsony, akkor blogolok

Kedves Blogom!

Repülnek az évek, mióta együtt vagyunk, s hűen őrződ apró emlékeimet. Újra karácsony napja virradt ránk, s újból szabad az estém, hosszú- hosszú hetek óta.
Nem is tudom melyik a jobb karácsony, mikor a családom elüldöz itthonról s kénytelen vagyok a karácsonyt idegenek között, esetleg a barátaimmal tölteni, mint a legtöbb metropolita vagy a szokásos ünnepi étkezés, és a világ nagy dolgairól való eszmecsere után, fáradt aggyal a tv-t bámulni. Hátha idén lesz valami új is a nap alatt, akarom mondani a tv-ben, s nem a velem egykorú, Reszkessetek betörőket kell nézni.

Boldogsággal jelentem be, ha nem is a TV-ben, de van új a nap alatt. Idén egy laptoppal, Zénóval leptem meg magam, így most az ágyam kényelméből tudok Neked mesélni. Gondoltam fel is avatom rögtön Zénót, s tesztelem, mennyire kényelmes a billentyűzete, ha már ilyen olcsón jutottam hozzá. Meg kell, hogy mondjam, egyelőre meg vagyok elégedve vele, annak ellenére, hogy egy alap laptop. Gondom valószínűleg akkor lesz, ha dolgoznék rajta, s nem csak unaloműzésre szeretném használni. Négy éve Zeusz volt családom új tagja, s bár már meg van a pénz az utódjára, még nem vettem meg.

Fájó szívvel indult ez a reggel is. Kezdve ott, hogy 3,5 órával később ébredtem, mint kellett volna, így szépen kimaradt a mai munka... Remélem mindenféle retorzió nélkül megúszom. Igazából, csak ezt kívánom. Hogy ha nem lett volna elég ez a reggeli stressz, akkor apám, mikor máskor, mint karácsony reggel hagy egy cetlit a konyhapulton célzás értékkel, hogy mennyivel tartozom neki. Valószínűsítem ezt Zénó miatt tette, mivel akarata ellenére hoztam haza. De könyörgöm... hoztam én már haza rosszabbat is, mint egy laptop. :D Nézzük csak! Ott volt például a  két patkányom, aztán volt egy kutya, két galamb fióka, s újabb hontalan kutya került hozzám ideiglenesen, s nyolc éve pedig egy törpe nyulat kellett anyámnak megvennem, hogy rám hárítsa a felelősséget. A Nyúl azóta is a nyakamon.

Szóval elmentem megnézni a munkahelyem. Nem, nem lopták el azalatt az idő alatt, míg aludtam. Szépen megvártam a következő buszt, addig kifestettem a körmöm, mert mit csináljon az ember, ha tengernyi az ideje, majd elindultam húgomékhoz, hogy együtt töltsük el a karácsonyi ebédet. Három óra körül megérkezett apám is, s rájöttem, hogy csöppet sem hiányzott bunkó, s tapintatlan stílusa. Persze, hogy beszolt a szoknyámra, amit direkt az ünnep alakalmából vettem fel. Földig érő, A vonalú, lágy esésű szatén anyag, ünnepi pasztell arany színben.

Húgomnak segítettem megcsinálni a beiglit, közben lecsúszott pár házi körte pálinka, s igazából egész jól éreztük magunkat.

Lényegében semmi érdekes nem történt, azon kívül, hogy újra rájöttem a városban sétálva, hogy egyszer szeretnék egy felhőtlen karácsonyt, amikor csak azért kell aggódnom, hogy éppen mit vegyek fel a városnézéshez az adott városban, ahol tölteni szeretném az ünnepeket.
Látva a sok ázsiai turistát, ahol egyáltalán nem tulajdonítanak nagy szerepet a karácsonynak, elgondolkoztam, hogy még is hol kéne tölteni. Igazán izgalmas a tengerparton lenne. :D
Rendben! Idén nem panaszkodhatom. Nem volt utolsó pillanatban ajándékért futkározás, s mindenkinek meg lett még időben az ajándéka, s elég könnyű dolgom volt most. Nem is éreztem terhesnek a karácsonyi hangulatot, mint a tavalyi évben, szóval idén egész kiegyensúlyozottan vágok neki az ünnepeknek.
Úgy érzem meging sikerült fejlődnöm a tavalyi évhez képest.
S megint sikerült valami újat tanulnom. Bár ez inkább egy fiús posztban kéne kifejtenem. :D

Szóval boldog karácsonyt, kedves Naplóm!

Nincs rózsa tövis nélkül

Kedves Naplóm!

Ezer éve! Ezer éve, hogy nem jártam itt, s nem kértem a segítségedet, a hallgatásodat, s a diszkréciódat. Most még is írok pár sort.
Nehéz lenne összegezni, mi is történt velem az elmúlt időszakban, legyen elég annyi, hogy sorra válnak valóra álmaim, s jelenleg is egy új álmot keresek.
Igen! Kint voltam Koreában! Erről oldalakat tudnék írni, de most még is valami más miatt fordulok hozzád.

Jelenleg is keresem a Nagy Őt, aki csak nem akar felbukkanni, viszont addig sem tétlenkedem, s sorra halmozom a tapasztalatokat.
A napokban esett meg velem, hogy egy ebédre voltam hivatalos első találkozás gyanánt. Sajnos az első pillanatban tudtam, hogy nem ő az, akit keresek. Mily furcsa. Lehet már akkor el kellett volna mondanom neki. De az még is milyen? Társaságra vágyom, így még akár jól is esik, hogy mindig mással kell programot terveznem, már amikor a szabadidőm engedi. (pontosabban, most épp nem engedi.:D )
Szóval megebédeltünk, közben kiderült, hogy én vagyok az, aki a beszélgetés terén gyakorlott, s tulajdonképpen a társam kommunikációja nem eléggé szofisztikált. Zavaró. Roppant mód.
A léghokis kétszeres győzelmem is nehezen viselte, s tulajdonképpen semmi közös nincs bennünk.
S most próbálok finoman fogalmazni, ne hidd azt, hogy teljesen leírtam a srácot. Viszont becsülendő, hogy eljött értem, s haza is hozott.

Tegnapi nap megbeszéltük, hogy eljön értem a munkahelyemre s haza visz, s az idő alatt meg tudom hallgatni még is mit gondol rólam, s mennyire zavarja, hogy nem azt kapta, amire számított. Mert valljuk be, senki sem kíván egy művész lélekkel megáldott, örök gyerek, kétségek között gyötrődő csajt.:D
Sikerült rábeszélnie, egy italra, amit megint sikerült a belvároson kívül intézni.. Nem is értem, hiszen a Nagykörúton mentünk keresztül, tehát ezernyi más helyett választhattunk volna. De nem! Nekünk ki kellett menni a külvárosba. A lakótelepre. Remek.
Lényeg a lényeg, hogy én tulajdonképpen le akartam zárni ezt a dolgot, ami el sem kezdődött, mert hiába a finom illat, valahogy még sem vonzz testileg, pedig nincs vele baj. Szóval elég erőteljes nyomott hagyott bennem a tény, hogy néha okosabbnak tűnök nála.
Persze nem sikerült eléggé nyomatékosítanom, s diplomatikusan közölnöm, a tényt, hogy ez nem fog menni, s valójában, azért mert ezt én már eldöntöttem. Tipikus áldozat énem megint előjött. Még csak véletlenül sem szeretném megbántani, mert amúgy kedves, remek értékrenddel, s még kezdő az ilyen random talikban.
Az ital után kocsiba szálltunk ismét, s sétáltunk a lakótelepen. Hm.. Aki, kicsit is ismer, tudja, hogy nekem nem ez a vágyam. S többet tudtam még így is a kerületéről,  mint ő maga, hiába ekkora lokálpatrióta. Miután meguntam a sétálgatást, visszahuppantunk a kocsiba, s reméltem most már haza felé veszi az irányt, s végre rövidre zárhatom a dolgot. Nem így történt. Elindult az éjszakába, ki vidék felé. Csak rákérdeztem, hogy ugyan merre megyünk. A válasz nemes egyszerűséggel jött: "kíváncsi vagyok mit szólsz hozzá, várj, megmutatom"
Lefordultunk valami raktár mögé, s sehol senki. Fékezett az autóval, s hangnemet váltott. 11.000 kilométer autóstoppal való utazás során még egyszer sem hűlt meg bennem a vér annyira, mint tegnap éjjel a városom külvárosában egy Aldi parkolója mögött.
Olyan hangnemben szólalt meg, hogy megijedtem. Aki látott már amcsi iskolás filmet tudhatja, hogy mit csinál az iskola menő élsportolója az ártatlan tinilánnyal. (igen, a tinilány lennék én, hiszen abban a pillanatban legalább annyira védtelennek éreztem magam).
Kiderült, hogy valószínűleg sok buta amcsi filmet láttam, mert csak annyit szeretett volna, hogy üljek be a kocsiba. Úgy értem a volán mögé.... *Háttér info: 7 éve van jogsim, de mivel nem használtam, így nincs rutinom, nem tudok vezetni.
Viszont ő szeretett volna megtanítani. Rögtön felderengett az első emlékem. Slip. 18 éves voltam. Kivitt a Budaörsi Tesco parkolóba, s azt mondta addig nem megyünk haza, amíg haza nem vezetek. Ő drasztikusabb volt.:D
Viszont kétkedve ültem be a volán mögé egy teljesen ismeretlen srác mellé, akivel még csak az összhang sincs meg. Viszont ez az egyik legkedvesebb dolog volt, amit kaptam. Bár a körítés nem volt épp a legjobb. ( 'Meg kell tanulnod vezetni, ki fog haza hozni, ha iszom? "" - Miért gondolod, én nem fogok veled inni?" "- De egy céges buliban, ha iszom, akkor fel tudlak hívni, hogy vigyél haza.")
Kellemes meglepetés volt, s nagyon kényelmes az Opelt vezetni. Bár a kocsi kicsit nagynak bizonyult nekem, lévén, hogy én Mercedes A osztályon tanultam vezetni.
Már olyan jól ment a vezetés, hogy egész meguntam a köröket kettesben, de mivel ittam, így nem vandálkodtam. Zárásképpen kellett egyet párhuzamosan, illetve háttal parkolni két vonal közé. Nah azzal azért van baj. :D
Haza felé menet megkaptam a beígért ajándékom. Nem tudtam elképzelni sem, mi lehet az, amit ő csinált, s megválaszthatom a színét. :O
Mikor megláttam borzongás fogott el. Egy csodás fém rózsát kaptam. De miért félelmetes?
Ad1: imádom a virágokat, de sajnálom is őket, hiszen olyan rövid ideig szépek. Ugyanakkor sosem kaptam élő virágot, csak kérésre. Legalábbis olyantól, akitől igazán számított. Ugyan a papír virágaimat mai napig őrzöm, s kedvesek számomra, ez a rózsa lenyűgözött. Ad2: ha erre vártam, miért nem a megfelelő ember adja? Miért kellett elvinnie vezetni s miért adja ezt nekem? Nem, nem. Ezek mellett sem tudom elfogadni. Nem inspirál, nincs közös perspektíva. Még is annyira figyelmes gesztus volt ez, hogy szinte elérzékenyültem... De nem erre vágyom. Kedvelhetem, de nem szerethetem. Fejlődni szeretnék, s nem érzem, hogy mellette sikerülne. Nem érti még miről beszéltem, mikor azt mondtam, hogy szabad szellem vagyok. Neki egy olyan lány kell akiről gondoskodhat, akit kontroll alatt tarthat. Én nem ez vagyok.

S most van az a helyzet, hogy kétségbe vagyok esve. Ugyan tudom, hogy mit/kit keresek, hiszen, szerdán is beigazolódott. Összefutottam egy
abszolút esélyes személlyel, akit szintén nem ismerek jobban, mint ezt a srácot, még is mellette annyival másabb. Teljesen másképp viselkedem, felszabadult vagyok,s önmagam, még ha kapom is érte az ívet rendesen, de én sem vagyok rest! Az egész egy kellemes évődés.

Jelenleg nem csak kétségek között hánykódom, de utálom is magam kellőképpen. S utálom az összes nőt is meg férfit is. Miért kell kiölni a másikból a lelkesedést? Miért kell megbántani a másikat? Pontosan ismerem, milyen a fiú oldalán lenni. Pontosan ismerem az érzést, mikor nem tudsz mit tenni. De az a baj, hogy én sem tudok mit kezdeni. Mint embert nem akarom megbántani, nem akarom, hogy fájjon neki, de én magam sem vagyok karitász szolgálat. Rettentő mód utálom magam emiatt. Mikor tényleg, ennyire igyekszik, s ilyen csodás dolgot kapok tőle, amire mindig is vágytam. A figyelmességre. Erre itt áll a virág az asztalomon, szemlélem, s már értem a keménységét, az egyszerű fémes szürkeségét. Szürke számomra, mert semmit nem jelent számomra az, akitől kaptam, csak, mint embert értékelem. Hideg s rideg, mint én. Egy "fagyott pics@"... :) - hogy egy klasszikust idézzek. Szóval itt áll a virág, s arra emlékeztet, hogy mennyire reménytelen eset vagyok. Szuper.

Tényleg reménytelennek érzem helyzetem. Nem szabadna senkivel sem közelebbi kapcsolatba kerülnöm. Lehet, hogy nem is vagyok képes senkit sem elfogadni magam mellett? Lehet, hogy ez egy olyan gátlás bennem, amiről nem is tudok?
Húgom, nem volt hajlandó meghallgatni. Ő közölte, hogy szívtelen vagyok. Nah jó, azt tudjuk, hogy számára nem kell, hogy a pasi több ésszel rendelkezzen, mint saját maga, vagy épp legalább érettségije legyen. Valahogy vonzódik, a buta, idős emberekhez. Nos, nekem ez nem lehet opció. Nem tudok lejjebb adni az elvárásaimból, mert az olyan, mintha magamból adnék fel egy darabot.