"El lehet innen menni"

Kedves Naplóm!

Tudom, hogy nem a leghálásabb feladat jutott neked, s jó részt, csak a siránkozásaimat hallgathatod, hiszen, ha valami boldogság is történik velem, azt próbálom megélni s átélni, s barátaimmal megosztani, nem egy online felülettel, melytől reakciót nem remélhetek.
Kérlek nézd el nekem ezt. Te vagy, a hófehér felületed, melyeket kitölthetek gondolataimmal, s bánatommal. Nézegettem a statisztikát, mindig érdekel, hogy éppen melyik oldalad lapozták fel, s milyen emléket rejt számomra. Sajnos az utóbbi időben, semmi olyasmit amire konkrétan emlékeznék. Ha nem olvasnám el, akkor az érzelmek szintjei, rétegei feledésbe merülnének. De maga az a mélypont, melyet keletkezésedkor éltem át, az sosem merül feledésbe. Azóta is próbálom távol tartani magam, azoktól a gondolatoktól, melyek megmérgezték minden napjaim. Ma még is elém került, egy ilyen oldal. S biztos nem véletlenül.
Augusztos óta környékeznek meg azok a gondolatok, melyeket elástam a lapjaid között, s egyre nehezebben tudom a felszín alatt tartani.
Történt ugyanis, hogy a Szigeten megérett egy beszélgetés egy szakemberrel. Felkerestem a pszichológusok sátrát, mert épp egy hullámvölgy aljából kellett volna kimásznom, de nem ment. Egyedül nem. Már júliusban tudatosult benne, hogy idén nem tudom majd elkerülni ezt a beszélgetést, melyet a magány váltott ki, Közép -Európa legnagyobb zenei fesztiválján, ahol több tízezer ember vett körben. Hát nem ironikus? :)
Mivel részt vettem a pszichológusok továbbképzésén, pontosan tudtam, mi az, amit nem szabad megosztanom velük. Illetve magam előtt sem szabad kimondanom, mert akkor átszakad a képzeletbeli gát, mely 2 éve tartja kordában azon gondolataimat, melyek az élettel összeegyeztethetetlenek.
Hiszem, hogy minden agyban dől el. Így nem engedhetem meg, hogy "félelmeim szállják meg az agyam." Viszont jól esne már megszabadulni az egész stressztől. Jó lenne önfeledtnek lenni, jó lenne nem itt lenni...
Mindig menekülnék. De az, hogy még itt vagyok legalább egy picit rácáfol az előző mondatomra. Megint találtam egy gyermeteg álmot, melyért érdemes várni.
A legközelebbi álmom mely teljesül, az életem első kpop koncertje lesz, Milánóban, ahova életemben először jutottam el, teljesen önerőből, akaratom és kitartásom által vezérelve. Első olaszországi utam. Most már tudom, hogy  a határok kezdenek lehullani, s lassan Korea is csak egy lesz a listámon, ahol már jártam, s ahova visszatérek egyszer.
Valójában költöznék. El innen. Messze. Nincs aki itt tartson. Már tényleg semmilyen családtag. Viszont itt érzem magam biztonságban. Itt van kihez szólnom, még ha nem is mindennap találkozom velük. Szeretném a táncot folytatni. Egyik legfontosabb dolog most az életemben. S újabban, a mozgás örömét is megismertem, s minden gondolatommal azon vagyok, hogy ez be is épüljön a napi rendembe.
Mozogni akarok, mert akkor érzem magam önfeledtnek, s boldognak, hiszen nem kell gondolkodnom s energikusnak érzem magam. Azt is érzem, hogy élek, hogy teszek is valamit, azért, hogy éljek.
Nem úgy, mint most. Mikor, mint egy mantrát ismételgetem az egyetlen szót, mely megnyugvást jelent, még ha most már nincs is semmi mögötte. Mégis kedvesebb nekem mint, az, hogy Anya.
"-Nyusz, nyusz, nyusz, nyusz!" Megnyugvást hoz, néha. Többnyire, mintha önmarcangolás lenne, de valamiért mindig szükségem van emlékeztetni magam, hogy talán van még valaki az életben, aki lehet hozzám ilyen jó.
Húgom, az egyetlen kapocs, mely még fontos nekem, de sajnos nem bízhatom benne. Abban reménykedhetem, hogy legalább egy kicsit én is hiányzom neki. Bár tudom, neki meg van a biztonság, a szeretet, s kis kuckója, melyet nem mondhat családnak, de otthonnak már nevezheti, hiszen, inkább oda jár haza, mint ide jönne hozzánk. Részben megértem. Eszembe jutott jó párszor, hogy mi változna, ha ő is itt lakna velem. Beszélgetnénk? Nem hiszem, hiszen, annyira zárt. De érezném a jelenlétét. Érezném, hogy ha akarok, akkor szólhatok valakihez. Érezhetném, milyen volt, mikor még családként definiálhattam, azokat, akikkel "kénytelen" voltam együtt élni.
Sajnos abba a hibába estem, hogy a lakás fogva tart. Nem merem itt hagyni, mert akkor úgy érzem a gyökeremet is elveszteném, illetve, a tökéletes helyet Budapest szívében, mely rengeteget jelent számomra. Beleszólásom most  sem sok lenne, ha apám eladásra szánná, de ideláncolhatnám magam.... Igen, ennyire súlyos a helyzet...
Itt vagyok a világban, szülök nélkül, két húggal, akikkel most kell együtt maradnom, különben sosem lesznek életeim részei.
Úgy látszik, még is van valaki, aki miatt itt kell maradnom.
Napokban találkoztam egy maláj fiúval, aki itt tanult Európában. Azt mondta, induljak, lássak világot, én pedig annyi kifogást tudtam emelni, hogy de itt van a családom, s a barátaim. Mosolygott s közölte, hogy neki meg Malajziában. Miközben e sorokat írom, döbbenek rá, hogy az életem ott van, ahol én, ahova én megyek. De akkor, még is mi az amiért nem vágtam még bele. Apámtól is hetente hallom, hogy ő a helyben már kiutazott volna.
Külföldi kint tartózkodásom, már halvány emlék, de elképzelni sem tudom, hogy ha most itthon magányosnak érzem magam, akkor mi lenne egy idegen környezetben. Nincs is most olyan ország, ahol szívesen lennék. Nem tudom mivel kéne kezdeni. Mindig is szerettem volna, mindenhol lakni egy kicsit. Még sem érzem, hogy most jött el az idő. Nem akarok megint kényszerből menni. Akkor még is mi kéne, hogy kimozdítson a komfort zónámból, ha nem valami kényszer. Reakció valamire. De mi lehet az, ami nem kényszer?
Ha már komfort zóna, s kimozdítás.... Fél órás hegyi beszédet hallgattam végig apámtól. Ez lenne a miértje, amiért ez a bejegyzés megszületett.
Szörnyű volt, hiszen még most  is a hatása alatt vagyok, akármennyire is próbáltam felvenni az álarcot.
Tulajdonképpen, a probléma forrása a pénz. Mert mi más lenne.
Apám az utóbbi időben rengeteget változott. Nem tudom, hogy ez most egy újabb depresszió mely, valamiféle kapuzárási pánikkal párosul, vagy jól érzi magát.
A beszélgetésünk felénél jutott eszembe jegyzetelni, ill. még a telefonomon is bekapcsoltam a diktafont, vagyis kapcsoltam volna, ha lenne hely rajta. Nem tudtam felvenni, pedig érdemes lett volna. Igazából lakat alatt kellett volna őriznem, ne hogy évekkel később, mikor már nem lesz apánk, akkor előkerüljön, s ez maradjon meg tőle emlékként. Főleg, ha húgaim kezébe jutott volna, akkor lett volna igazán szívbemarkoló, ahogy végig hallgatták volna, ahogy kijelenti, hogy számára megszűntek a lányai, s maga is meglepődik, s ijesztően hat, hogy mennyire nem érez semmit, hogy elvesztette őket. Megedződött.
Ismerős érzés, azt kell, hogy mondjam. Ugyanezt érzem mamámmal kapcsolatban. Nem a tudat fáj, hogy kitagadott, hanem, hogy nem érzek semmit. Anyámmal hasonló a helyzet. Próbálom elképzelni, hogyan érezném magam, ha már nem lenne, sosem láthatnám, s nem mondhatnék neki semmit. Azt mondják, akkor jön rá az ember, hogy mit vesztett, mikor már elvesztette. Hát ha valamire megtanított az elmúlt 3 év, az az, hogy minden csak megszokás kérdése.
Lehet élni, úgy is, ahogy mi tettük apával, 46 ezer forint bevételből, s kb 20-40 ezer forintból. Lehet. Nem mindig kényelmes, de rengeteg más lehetőséget fedeztünk, mellyel addig nem éltünk.
Olyan dolgokról mondtunk le, amely elképzelhetetlen lett volna számomra. Ha nincs miből, akkor nem költ az ember. Próbálja befizetni a számlákat, s csökkenti a kiadásait.
Így indult minden. Kaptuk a családi pótlékot a 3 gyerekre, eleinte még anyám is adott 30ezret gyerektartás gyanánt. Aztán már csak 10et, mondván, hogy az ő nagylányait már nem tekinti a sajátjának, ha nem képesek felköszönteni anyák napján. Aztán kishúgom hozzáköltözött, így a pénz is elmaradt. Aztán elment nagyobbik húgom is, miután a barátja rájött, hogy gazdaságosabb, csak húgomat etetni, mint a nővérét és az apját is. Igen, gyakran jött s vásárolt nekünk, mert mi nem ettünk mást csak pirítóst, vagy épp zsíros kenyeret napokig. Kinek ne lenne ebből elege?
Az én saram is. Mert nekem fontosabb volt a mentális egészségem, mint a "családom", vagy a testi egészségem. Inkább dolgoztam részmunkaidőben, csak hogy a táncórákon részt vehessek. S nem sajnálom. Nem bánom, szerettem, s nem hiszem, hogy másképp csinálnám. Főleg, a ma történtek fényében. Minek kellett volna nekem eltartanom mindenkit, amikor senki más nem mutatott hajlandóságot a pénz keresésre?
Én boldog voltam, amit tudtam megtettem. Mikor először kellett anyám pénze nélkül túl élnünk a hónapot, akkor még félve kért apám tőlem pénzt, kérte, hogy amiben tudok segítsek, s majd ha felnő, akkor visszafizeti. Tudtam, hogy ez nem lehet komoly kijelentés, s nem is vártam el, bár persze nekem is nagyon jól jött volna a pénz. Fizettem szépen, amit épp kellett, kiegészíteni a számlát vagy épp bevásároltam hétvégére, hétköznap. Apu szólt, mikor megy befizetni a csekket, s kikészítettem a pénzt. Aztán munka váltás, átrendeződés, s a pénzt már nem kérte rendszeresen. Újabb munka váltás, s a hozzáállás is mindinkább változott. "miért kell mindig kérnem?!", "olyan kellemetlen, hogy ezt kérni kell, magadtól, miért nem tudod?"
kijelentések s társai.
S mint már írtam apám nagyobb összeghez jutott az életbiztosításának lejárta okán. Azóta eléggé magas lovon ül. Mind a nők szempontjából, mind pedig velem szemben. Csak elfelejti, hogy az lehet, hogy másokat meg tud vezetni, s elő tudja adni magát, hogy mennyi mindenhez ért, s milyen tájékozott, vagy épp tanult, csak azt felejti el, hogy én ISMEREM is. Kevésbé téveszt meg, s mindig figyelek az elejtett mondataira, melyeket egy egy története során ad ki magából, valószínűleg véletlen, amit nem kéne. Nem tudok benne bízni. Mindig az kattog a fejemben, hogy a skorpió egy lépéssel előrébb jár, bosszúálló, szúrós, s még sorolhatnám. Nem bízom, benne mert erre mindig rávilágít a történetei során, hogy nem szabad még benne sem megbízni, mert kérdés nélkül elárul/hat/(na). Mindig utal rá. S már üldözési mániám van emiatt. Azt hinni az ember, hogy végre lenyugodnak a kedélyek.. de nem. Nem mert ránk irtani semmit, nehogy kisemmizzük. Igazán boldog jövőkép. Ugyanakkor jogos, azok után, ami anyámmal történt köztünk.
Szóval villog a kis fény, "vigyázz, mert ki fog rakni!" S milyen igaz. Most már nem csak kiegészítést kér havonta, hanem meghatározott összeget. Most már én vagyok az, akin a kiadásait kell csökkentenie, hogy kedvére szórakozhasson továbbra is. S nem viccelek. A következő mondatok hangzottak el:
"Nehogy azt hidd, hogy szükségem van a pénzedre, mert nincs! Nem érdekelsz, de elegem van abból, hogy én tartalak el munkanélküliként. (ez a kedvenc mondatom, melyet a 2. kedvenc követ) Nem főzök itthon, nem veszek semmit, nehogy te jól lakj, amellett, hogy itt laksz. Így legalább néha bevásárolsz. De ha fizetnél, akkor teleraknám a hűtőt, akkor lenne, minden, hiszen én is szívesen ennék szalámikat. Augusztusban nem adtál haza semmit, s csak elköltöd, ami van. " Nos, igen. Augusztusban nem is kaptam fizetést. Ezért történhetett ez meg. Jó részt itthon sem voltam 2 hétig, tehát nem is ehettem itthon, de ő váltig állítja, hogy szívesen főz, de így nem látja értelmét, hogy én megeszem.
Én pislogtam s nem tértem magamhoz. Vitaminokat veszek neki, zöldséget, gyümölcsöt, húst, hogy ne csak tésztát meg zsírt együnk, s ezt mondja. De mindegy is, nem ezeken idegesítem fel magam, mert ismerem. Sosem azt mondja, ami történt. Kifordítja, szőrszálat hasogat, s mindezt egy undorító fölényeskedő stílusban közli. Tényt állapít meg, majd "hozzá teszi, persze mindez nem baj, engem nem érdekel." Képes volt kiforgatni a szavaim, amikor elmondtam neki, hogy elhagytam a telefonom...
Valóban tőle kaptam. S valóban mindennap szidta, hogy mekkora egy rakat szemét ez a telefon. Ő maga. S igen, valóban, azt mondtam, hogy "elhagyott a telefonom, mielőtt én hagytam volna el őt, hiszen reggel már a billentyűzete sem működött."
Ebből leszűrte, hogy én nem értékelem az ajándékát, mert ő az apjától kapott órát 10 évig őrizte, s mekkora egy suttyó vagyok, hogy ilyeneket mondtam, mert ezzel az ő ajándékát becsméreltem, s különben sem köszöntem meg... " S ilyenkor az embernek nincs kedve visszaszólni. Meggyőzni nem tudod, mert ha bármit mondasz, jön a válasz, hogy az ő házában ne oktassam ki, ha nem szólsz, akkor az baj, mert amúgy is neki van igaza... Persze mindezt a fölényeskedő tenyérbemászó stílussal, hogy már megütnéd. De megtanultam kizárni. Mert felesleges. Nem tudom bizonyítani az igazam, mert az csak neki lehet. S ennyi. Ezzel a végére is értem. Nem akarom magam tovább idegesíteni az engem ért megalázás miatt. Megpróbálom félre tenni a sértődöttségem, de el nem felejtem. Koncentrálok a jóra.
A legszebb az egészben, hogy ezek után, mintha mi sem történt volna vált, s jönne segíteni bedugni a fejhallgatót. Minek? Jobb, ha leszokom a segítség kérésről. Tőle meg pláne. El kell sajátítanom a tudását, s azt hasznosítani. De nem akarok még ezekben is függni tőle. Az otthonomban akarom otthon érezni magam. Bárcsak visszajönne húgom. Már őket is elüldözte. Képtelenség hosszú távon kibírni. Muszáj kizárnod. Kizárnod a panaszkodását, az önajnározását, a tényszerűnek hitt kijelentéseit. Muszáj, különben ebben a képzelt mocsárban ragadsz.
Miután szóltam, hogy szálljon le a magas lóról, a húgaimra terelődött a szó. Mint megtudtam kishúgom kiborult, mikor legutóbb itt volt, s apám egy nővel telefonált. Bent tévézett, de meghallotta. Kiment hozzá, s hisztizett, hogy miért nem vele foglalkozik. Apám szerint "kioktatta a saját lakásában, egy 11 éves." Kedvenc szavajárása.
Szerintem az albérlet, s a főbérlő is felkerül mellé lassan, hiszen ma annyit hajtogatta. Csak azt nem érti, hogy ha albérletben akarnék lakni, akkor ott laknék. De én itthon lakom, az otthonomban, amit nekem (is) teremtett. S azt nem érti, hogy a kislánya nem kioktatta, hanem végre érzelmet mutatott ki iránta. Még ha nem is a megfelelő módon. Ami bántotta azt, próbálta meg lekommunikálni, nem túl szerencsésen. S csak elutasítást kap, hogy ne jöjjön ide többet. Szép apa...

Viszlát 2013

Áttekintés: hogy kezdődött, a 2013
lóverseny, veszekedés, otthon ülés, Szabyval futás, hobbit ; meki, futás
nyuszt megütöttem, mosoly szünet, 2 hétig nem kerestük egymást.
februárban sítábor, születésnapomra hazaért,
gyakorlat januártól -; 3. évforduló: katasztrófa. ---> TMnek sírás, másnap Junkies koncert, melyen itthon hagytak, s külön mentünk, bár náluk volt a jegyem.
majd szakítás.
Kis képszakadás, aug. SZIGET: ott egyéjszakás.
Szeptemberben: Nyúl, hotel. Peti bejött az életembe. szept.26.
Október vége: Velence <3 br="" couchsurfing="" nbsp="" s="" stoppol="">Novemberben: Nyúl, biliárd. Apa születésnap.
December egyedül szenteste, Petivel karácsony. Fergeteges buli reggel 8ig. Dec. 6 Petivel. Azon a héten először mozi kettesben. 
Szilveszter Petivel. Hajnali kettőkor egy kiadós hányás, másnaposság, reggeli Petivel, szülei készítették nekünk.

2014- Petivel kezdődött.
Január: Peti szülinap. Szilvesztertől 10 napig masszív ivászat mindennap.:)
Február: 7-én életem első vakrandija, ami katasztrófa volt; Születésnapom, 16-án: Attival első tali. Majd egy hétre rá, újból keresett. Koreai nyelvtanfolyam indult.
Március: munkakeresés, s randizgatás. fail... Miyavi koncert, fotósként vehettem részt rajta.
Április: Attival, újságosztás kezdete. Ireland <3 a="" attin="" br="" de="" els="" h="" helyette="" koncert="" l="" lm="" nbsp="" ny="" rajzoltam="" rep="" s="" t.="" teentop="" zij="">Peti meg életem részévé vált.
Május 29.: cola tréning. MMdance fellépések.
Június: nyáááár, Offspring koncert, fotósként 
Július: Cola, HIM
Augusztus: Sziget, Strand, nyaraláááás
Szeptember: Újra munka, szinte mindennap.

"Testvéri szeretet melengeti keblemet "

Mézga Aladár
Sosem szerettem igazán Aladár kalandjait, de így érettebb fejjel, lenyűgöz a vizuális megjelenítése. Gyakran eszembe jut ez a mondat, hiszen sosem voltak jó testvérek nővérével, ahogy én sem voltam a legjobb nővér húgaim számára.
Még is elérkezett az a pont, mikor iszonyatosan hiányoznak az életemből. Annyira sivár a hét, az otthon, az életem nélkülük. Nincs senki otthon, mikor haza megyek, csak egy férfi, aki 0-24-ben károg. Igen, ő az apám. Másról beszélni sem tud, csak a problémáiról. Hiányzik a család, a nyüzsgés. Már felidézni is alig bírom, milyen mikor nem csak haza megyek, megvacsorázom egyedül, közben megnézem az aktuális vígjáték sorozatot a viasaton, majd legrosszabb esetben lefekszem aludni. Hiányzik a légkör, még ha nem is beszélünk, de tudom, hogy ott vannak mellettem, s tudom, hogy ha szeretnék, akkor élőszóban hozzájuk szólhatok.
Hiányzik, hogy ott feküdjön mellettem, s az is, hogy néha valakivel veszekedjek, vagy valaki hozzám szóljon. De apámat nem akarom hallgatni. Újabban a nő ügyeiről tud beszélni. Az sem érdekel. Talán egy fokkal jobb, mint mikor az önsajnálatát burkolja negatív kifakadásokba, mert mindenki hülye, csak ő helikopter. Olykor elejt egy mondatot, melyből rájövök, hogy benne sem bízhatom, hiszen bármikor kitenne, az első konfliktusnál. Néha elül a gyanúm, s úgy gondolom, neki is egy kicsit szüksége van rám, legalább annyira, hogy tudja, az egyetlen lánya még mellette van. De aztán egyetlen mondata, amit nem is nekem  címez, kipukkasztja ezt a képzelt bizalombuborékot. Nem gondolom, hogy jobb lenne, mint anyám. De akkor meg miért viselem el? Anyámmal miért nem állok szóba? Már nem tudom, merre az előre. Azt tudom, hogy anyám gerinctelen volt, apám még nem.... - bár már nehezen viselem, az állandó kérdéseit, mellyel azt lesi mikor nem vagyok otthon.
A  nőkrl alkotott véleménye pedig kiskorom óta befolyásol. Biztos vagyok benne, hogy ezért nézem meg mai napig a nőket, hiszen vele is ezt csináltuk. Abban is biztos vagyok, hogy ezért nincs tervem, csak negyven éves koromig. Hiszen, állandóan azt hallottam tőle, hogy a nő negyven felett már nem nő. S ezek most újra elő jönnek. Újra hallom, elejt bizonyos dolgokat, még a "válás" előttről, hogy mikor kivel kavart, s mit hogy oldott meg. Gusztustalan az egész. Nem vagyok rá kíváncsi. 

Ami miatt most ez a bejegyzés készül, az pont ezt a nonszensz dolgot mutatja. Újabban, apám nem keresi a legkisebb lányát, mondván, ha a kicsi nem hívja, akkor ő miért tenné.. Szerintem ez a hozzáállás is undorító, mert egy gyereknek szüksége van az apjára. Mint ahogy nekem is jót tett volna, ha 3 éves korom előtt nem kell sírva fakadnom az idegen férfi láttán, aki az apám volt. Nyilván ott másról volt szó. Annyit dolgozott, hogy alig volt otthon. De most! Mióta megkapta az életbiztosítását, azóta csak a nőkre szórja a pénzét. Nem főz, nem vásárol otthonra. Nem keresi a gyerekét, nem tölt vele időt. Így alakult ki az a helyzet, hogy a húgaimat látni szerettem volna, s nem otthon történt ez meg. A lakás elvesztette az otthon fogalmát. Csupán 3 lány voltunk, akik egy idegen helyet kaptak, hogy találkozhassanak, s együtt töltsenek egy kis időt. Egy Budapest szívén kívül eső, paneltömb 8. emeletén, egy lelakott lakásban. Olyan szomszédokkal körül véve, akikkel nem szívesen találkozik az ember sötétedés után, de még nappal sem, ha egyedül van.
Moziba szerettem volna vinni a húgaimat, a moziünnep alkalmából, de nem találtunk megfelelő filmet, így ebben a lakásban találkoztunk, melyet újabban a nagyobbik húgom otthonának nevez. Fel nem foghatom miért. Ja, de. Megkapta a biztonságot, amit tőlünk már nem kaphat meg.

Első alkalommal fordult elő, hogy kishúgom tanított nekem valamit. :) Igazán érdekes volt. Újabban nagy divat a szivárványszínű gumiból készült karkötő, lépten-nyomon ezt látom, akár tizenéves, akár nyugdíjas az illető. Ezért is szerettem volna megtanulni. :)
Kishúgomat elhozták autóval, s kaptunk vacsorára, egy jó nagy adag füstölt húsos töltött káposztát is, melyet utoljára karácsonykor csináltam (magamnak), s akkor ettem utoljára is.
Kétség sem fér hozzá, Anyu töltött káposztája volt. Ott ültünk hárman az asztalnál, s faltuk anyu káposztáját, mint a régi szép időkben. Én pedig a könnyeimmel küszködtem, akárcsak most.
Aztán hajat festettünk, leginkább én, s végül befeküdtünk hárman az ágyba s megnéztük a Demonát.
El sem tudtam volna képzelni, értékesebb szombat estét.
Külön öröm volt, hogy nem volt otthon a lakás eredeti bérlője, húgom barátja. Így volt igazán meghitt az egész.
Kár, hogy csak ideig óráig működik, mert A-ban továbbra is mindig csalódnom kell. Amit nem is értek.
Viszont hamarosan születésnapja lesz, s ki kéne találni egy jó kis meglepetést neki. Valami hasonlót, mint tavaly, egy közös étkezés. Főznék mindenféle finomat, megvendégelném őket, egy igazi régi retro születésnapi zsúr lenne, mint amit mindig is emlegetnek az osztálytársaim, illetve unokatestvéreim. :)
Már csak ajándékot kell nézni. Lehetne valami halloweeni témája is a dolognak, lévén, hogy Mindenszentek előtt 3 nappal született. Úh! Ez az. :)
Már is érdemes volt megírni ezt a blogot. :)

Akkor el is köszönök!
Szép napot mindenkinek, főleg neked, kedves Blogom!

Ünnepek között, fő a tisztaság

A kimerítő karácsonyi buli után, amelynek másnap reggel, 27-én, reggel kilenckor mondtunk búcsút, egész nap aludtam. Délelőtt tízkor lefeküdtem, majd délután négykor felkeltem, pár órára. Nem bírtam sokáig, kb. nyolckor már aludtam is, mert nem volt kedvem semmihez. Nem vártam semmit a naptól, hiszen tudtam, hogy a Herceg ma végre a barátjával tölti a napot, s ma semmi meglepőt nem tartogat a számomra. Nem is bántam, eléggé fáradt voltam, s nagyon nyúzott. Rám fért a pihenés.
Viszont 28-án már nem tudtam szemet hunyni a sok buli, pia felett, sőt a lakás sem nézett ki valami fényesen, hiszen elmaradt a karácsony előtti nagytakarítás- amit, nagyon szépen bepótoltam. A konyhától kezdve szépen kinyaltam a lakást. Sajnos a tervezetthez képest, dupla annyi időt emésztett fel, s csak 85%-osan lett kész.
Még 27-én kaptam egy üzenetet a Hercegtől, olyan kettő óra körül: "- Kiheverted már a szerdát?:D " - dehogy hevertem, nagyban aludtam még akkor. Valamilyen oknál fogva nem is reagáltam rá. Talán elfelejtettem, vagy halogattam. Tudtam, hogy elfoglalt, így nem volt életbevágó, hogy beszélgessek vele.
Viszont 28-án is kaptam tőle egy akkor még random üzenetnek tűnő dolgot.
Nem is értettem, nem is figyeltem rá a nagy takarítás közepette. Csak egy "nem. :D" -et tartalmazott az üzenet. Gondoltam félreküldte, ezért, minden köszönés nélkül csak egy " parancsolsz?"-ra futotta tőlem, mire kaptam egy videó linket. Nah jó. Erre most nincs időm, felkiáltással meg sem álltam a takarításban. Ez kitartott déltől hajnali kettőig. S nem voltam kész a konyhával. Elmostam vagy 100 poharat, s bögrét együttesen, mindent szárazra töröltem, lepakoltam a szekrény tetejét, lepakoltam az összes polcot, melyek feketéllettek a portól... S hol volt még a felmosás s porszívózás. De legalább már az összes függöny lekerült, s ki voltak mosva estére.
Másnap kilenckor keltem, mert 10-kor volt talim a nyári fesztiválos sofőrömmel, most épp én tettem neki szívességet egy kemping szék megtestesülésében. Tízre hazaérve megint neki láttam a tennivalóknak, s végül olyan három körül húgom is haza ért s segített itt-ott. De ekkor még mindig csak az előszobával s a kisszobával végeztem. Este tíz előtt tíz perccel állhattam neki porszívózni, mondjuk ez már tízre kész is volt. Közben apu is kivette a részét, s bár hiába kértem, hogy szedje le a függönyöket, amit nem tett meg, de szó nélkül vissza akasztgatta őket, amit én szörnyen utálok. Végül a nagyszobában elmaradt az ablak pucolás, s a fürdő is hagyott maga után némi kívánni valót.. de úgy döntöttem, hogy még egy napot már nem tudok rászánni. Második nap már úgy éreztem magam mint, akit agyon vertek. 5 zacskó szemét hagyta el a házat, s minden szépen csillogott. Tisztának éreztem magam s a lakást is. Nagyszerű érzés volt.
Ezt a tisztaság mániát egyébként a Néni ragasztotta rám, akinél már kétszer pucoltam ki a lakást. S nagyon jó érzés, amúgy. Üdítő. Úgy éreztem nem kezdhetem az Újévet koszos lakásban, az előző év szemeteivel. Bár lelki megtisztulásnak nem mondanám, mert semmi fontos dolgot nem dobtam ki, de még is jó érzés volt.
Megjegyzés: sajnos a gumi kesztyű sem segít, a kezem mindenképpen megszenvedi a takarítást, ha nem a portól s rengeteg kézmosástól, akkor a gumi miatt. Bár inkább, mint a vegyszer marja. Szerencsére egy kis kézkrém rendbe hozta.
A 30-a egy dologgal telt el. Húgommal töltött vásárlással. Ugyanis S.O.S. kellett szereznem 20-as évekbeli ruhát, mert hivatalos voltam a Herceghez szilveszterre. Végre, tényleg láthatom a házát. Tehát elmentünk ruhát turkálni, ami elég mulatságosnak bizonyult, s végül egy fantasztikus magasított derekú fekete szoknyát szereztünk. Nagyon jól állnak a magasított dolgok, többet kéne belőle beszereznem!
Húgomnak két új cipőt is vettem. S végül, hála neki, én is megtaláltam a szerelmem. Azóta le sem akarom venni.
Még mielőtt elindultunk volna vásárolni, apával beszélgettünk a kanapén mindenféléről. S közben kaptam egy üzenetet, melytől megint csak melegség futott végig rajtam. :)
"- hahó"
"- Szia!"
"- mi a helyzet? eltűntél. :O " - hát még is csak hiányol, egy kicsit. :)
Megírtam neki, hogy élek, csak hatalmas nagytakarításon vagyok túl, most pedig indulunk vásárolni húgommal, de majd ha haza értem tudunk beszélni.
Nos, a vásárlás elhúzódott, aztán még hajat is festettünk s 8 helyett leértem fél tízre a megbeszélt kocsmába, ahova most a csajokkal ültem be. Írtam nekik, hogy nem utasíthatom vissza őket, mert még a végén azt hiszik, hogy diszkriminálom őket, amiért hetero életvitelt folytatnak. :)
Nagyon jól telt az este a lányokkal, kicsit talán sikerült sokat inni. Koktéloztunk. Aztán meg bodzasört ittunk. S végül hajnali négy lett. Nem is értem, hogy?! :D Aztán elvittem őket, oda ahova mindenkinek el kell mennie egyszer egy jó vagy épp szörnyű buli után: az eredeti 200 ft-os pizzáshoz, amit még tánctársam mutatott nekem, mert hol máshol lenne, mint ahol lakott. :)
Még sosem ettek ilyen pizzát, amit nem is értem, hogy történhetett meg, mert ez az egyik legjobb pizza. Végül haza villamosoztunk, s bedőltem az ágyba. Ahol írhattam a Hercegnek egy bocsánatkérő féle üzenetet, amiért nem tudtam vele este beszélni. Persze nem, mintha most hiányolt volna, vagy számon kért volna. Csak jól esett neki írni. Meg aztán, kiwi voltam, hogy még is, hogy lesz a 31-e. :)

2014 Visszatértem

Kedves Blogom !

Milyen rég töltöttünk el együtt órákat! Sajnálom, hogy nem szakítottam Rád időt, vagy épp magamra.
Meg kell, hogy mondjam, hogy nem akartam, még itt is a problémákkal foglalkozni. De most, hogy változott a helyzet, szíves örömest térek vissza, s most már inkább vidáman, mint depresszíven.

Hol kezdjem?!
A karácsonyról pár szóban talán. Hűűűha. Szóval, úgy kezdődött minden, hogy apu megkért neki ne is vásároljunk. Majd jött a következő dolog, hogy ne is legyen karácsonyfa. S akkor ezt követte, az a tény, hogy talán húgom s barátja csinálnak nálunk halászlevet, de ebből is azt lett, hogy nem is nálunk készült el a leves.
S a legszebb az egészben, hogy húgom, úgy gondolta, hogy szépen leszervezi a karácsonyt, ahhoz a nagymamához, akivel én nem is szeretném tartani a kapcsolatot. Így indult a szentestém. Egyedül, halászlé, fa s ajándékok nélkül. Érthető, hogy annyira nem vártam, mint kellett volna.
Huszonnegyedike délelőttöm azzal telt, hogy levelet írtam, barátnőimnek, megköszönve az elmúlt évet, s ezeket szépen eljuttattam a postaládájukba. Közben visszaváltottam még 2 dolgot az egyik hipermarketben, mert teljesen használhatatlannak bizonyultak. Aztán összefutottam egy harmadik barátnőmmel, kit még csak május óta ismerek, de annyira kis szerethető, ráadásul ő gondolt rám, karácsony alkalmából. Így elcseréltük az aprósgokat, mikkel egymásnak készültünk. Nagy meglepetés volt, hogy emlékezett rá, hogy szeretnék egy Barbie színű rúzst (amilyennel a Barbiek szája van kifestve), s én jutottam erről eszébe. Illetve megkaptam tőle a Kishercegem, mit saját kezével rajzolt. Nagyon élethű lett. Bárcsak így tudnék rajzolni! :O Bárcsak ilyen szorgalmas, s kitartó lennék.
Épp akkor értem haza, s léptem le a villamosról, mikor kis családom, tehát apu s húgom kifordultak a kocsival az utcából. Nem akartam otthon lenni, mikor indulnak, mert akkor csak megy a hiszti. Én szépen összeszedtem a lakást valamennyire, majd chateltem a csajokkal, szólt a Music FM, csak az, hisz Hana ott dolgozik. :D Majd neki álltam a töltött káposztának. Ami isteni finom lett! ^^
Este tizenegy felé ért csak haza kis családom, s addig el kellett viselnem, húgom barátjának zaklatását. Azt hittem megfojtom.

Pontosan tudta, hogy milyen programja van húgomnak, hiszen együtt szervezték le, erre nekem "ront" Viberen,  hogy hol húgom. Gondoltam figyelmen kívül hagyom mert:
1. ha húgom nem válaszol neki, akkor én sem érzem magam felhatalmazva rá, hogy infót adjak ki róla. Nekem semmi közöm a veszekedéseikhez. Hagyjanak ki belőle! Illetve ezt az előző barátja is eljátszotta, hogy tőlem próbált meg infót kiszedni, amit később húgom ellen fordíthatott.
2. se egy bocs, vagy boldog karácsony. tömör lényeg. Azért a szabadnap, karácsony, nekem is szenteste, még ha egyedül vagyok is.
3. hagy döntsem már el kinek reagálok. A telefon van értem, s nem én a telefonért, nem fordítva.
Aztán hívott Viberen. Majd hívott mobilon, majd vezetékes telón. Ezt eljátszotta háromszor. Itt már inkább én voltam ideges, hogy még is mit képzel magáról. Tiltanám a francba, ha lehetne.
Ezután jött a legjobb. Egyszer csak egy autó fékezett az ablakom alatt, s valaki rátenyerelt a dudára. ( Anyádnak dudálgass gondoltam magadba.) Majd kiszállt, becsapta az ajtót, s gondolom felrohant az emeletre. Ok, hogy ideges, de nekem ehhez mi közöm. Ez már személyes zaklatás. Különben is miből gondolja, hogy ha nem veszem fel neki a telefont, akkor majd beengedem a lakásomba idegesen, úgy hogy anyáz közben. Nagyon örültem, hogy köztünk van a rács, a dupla bejárati ajtó. Még a végén nekem rontott volna. S simán földre teper. Még akkor is, ha nem épp ezt tanulta volna.
Mindegy. A poén az egészben, hogy apám számát is tudja, neki bezzeg, nem kezdett el arcoskodni. Érdekes mód én simán elértem családom másik felét. So felesleges volt nekem pattognia. Ha én nem akarom látni, akkor tőlem rám is törheti az ajtót, akkor sem fogom beengedni. Nem is értettem, hogy honnan veszi a bátorságot, hogy hívatlanul beállítson. Rendben, elég. Sokak úgy sem fogják megérteni a nézőpontom, akár meddig ragozom. Hiszen manapság már óvodásoknak is mobiltelefon jár, csak, hogy közben elfelejtik az emberek, hogy bár kényelmes, de ez nem jogosítja fel őket, hogy ránk erőltessék személyüket.
A lényeg, a lényeg, hogy én kimaradok az ő vitájukból. Szerintem, ezt most kellőképp szemléltettem. Én nem vagyok senkinek sem a személyi titkára, s sem kerítőt nem játszottam soha, sem pedig békítőt nem fogok. Ha húgom megkér, akkor elgondolkodom rajta. Amúgy nehogy, azt higgyétek, hogy ennyivel megúsztam. Jött az sms, hogy "gratulálok, hogy te sem tudod felvenni a telefonod." Majd a következő viber üzenet, (gondolom, már több pénzt nem akart rám pazarolni... ) "örülök, hogy sikerült elvasznotok az első karácsonyom, a-val." Erre most mit mondjak? Közöm nem volt hozzá. Húgom nem velem volt, nem volt itthon, tehát nem is értem miért rajtam kereste, mint egy őrült. Amúgy ez a fajta befolyásolási vágy az, ami én azt mondom, hogy ez már nem normális. Szerintem ez az amit kezeltetni kéne. Én biztos átgondolnám a kapcsolatot, ha ilyen fajta atrocitás érné a családomat, a barátom részéről. Különben is, a karácsony a családé, ezt húgom is megmondta neki. Lépjünk tovább. :) (még megjegyezném, hogy azóta, mintha szégyellné magát, nem néz a szemembe, nem baszogat, nem viccelődik velem, s kerüli a feljövetelt. Bár lehet, csak szimplán hülyének tart, vagy csak utál. Én szánalmas találom őt. De legalább nem tőr rám a szobámban. Nah, attól kiakadtam. Megjönnek, én a szobámban, csukott (!!) ajtónál a galérián, s ő bejön, hogy megjött, felcsimpaszkodik a galériára, én meg kapom magamra a takarót, mert nem voltam teljesen felöltözve. ) Kopogni, vagy szólni, hogy bejöhetek-e? -.-ˇ )
Hercegemmel- róla majd még bővebbem- beszélgettem, s érdeklődött, hogy egyedül vagyok e. Mikor a legutóbbi bulin, szombaton említettem neki, hogy egyedül leszek, akkor elsők között ajánlotta fel, hogy feltétlen menjek át hozzájuk, bár ők nem ünneplik a karácsonyt. (Hatalmas volt a kísértés, hogy végre megismerjem a családját, hisz ezt tűztem ki magamnak kis célként. De valójában, ha nem a családommal tölthetem a karácsonyt, akkor egy családhoz sem szívesen mennék "gyertyát tartani", max. olyanhoz, aki szintén egyedül van. Tehát biztos voltam benne, hogy nem fogok átmenni hozzá. Meg is kaptam a szemrehányást, hogy nem mentem húgomékkal. Ő próbált rábeszélni, hogy inkább lépjek túl azon, hogy rokonokhoz megyünk, s élvezzem, hogy a családommal lehetek. S teljesen igaza van, de nem tudtam elengedni a haragom. :( Kiskorom óta láttam apámon a haragot, amit az anyja iránt táplált, ahogy beszélt vagy épp nem beszélt róla, hogy inkább elment otthonról csak látnia ne kelljen, s mikor egy gyerek ebben nő fel, akkor nehezen tud ettől megszabadulni. Húgom könnyebben kezeli ezeket a dolgokat, hisz ő mindig csak második volt, így talán ezzel most előnyt szerezhet, hogy nyitott s kezdeményező.

Húgom nem találta a helyét, látszott rajta, hogy összevesztek. Éjfél körül lefeküdtünk aludni, ő pedig egy óra s hajnali négy között valamikor lelépett otthonról. Így karácsony reggel nem s volt otthon. Csak délután  körül állított haza, halászlével. Ebédeltek apuval, majd betelepedtek mellém a kanapéra, követelve, hogy nyissuk ki húgom ajándékait. Én megbeszéltem Hanával egy találkozót, hogy neki is oda kellett adnom, a levelet, s bármelyik percben csöröghetett a telefon, hogy induljak. Mondtam, hogy kinyitom, ha haza értem. Ha reggelre nem kaptam volna kötőhártya-gyulladást, akkor karácsony első napját Hanával töltöm a rádióban.
Kaptam húgomtól egy fekete fehér lakk hátizsákot, illetve egy szemtust, s egy meleg cipőt, aminek szörnyen örültem.
Tőlem kozmetikumot kapott, illetve egy tolltartót, mert az nem volt neki.
Húgom le is lépett ajándék bontás után egy órával, moziba. Nice. Ennyit nem tudott otthon tölteni.

Karácsony másnapja számomra már sokkal vidámabban telt, a szemem is szépen gyógyult, s a hangulatom is jobb volt. Egész napom semmittevéssel telt el. Délután csevegtem a csajokkal, tvztem, s azon agyaltam nem túl sok-e, ha megint beszélgetést kezdeményezek a Herceggel. Nem tudtam miről beszélhetnénk, vagy egyáltalán mit csinál. Sokáig halogattam is a dolgot, de sehogy sem hagyott nyugodni. Próbáltam azzal érvelni, ha akar valamit úgy is ír. Nos igen, csak, hogy ez nála nem működik.... Addig győzködtem magam, hogy nem kéne ennyire rá akaszkodni, míg ráírtam.
"- Hogy telt a mai napod? :) " S nyugtalanul ültem tovább apám mellett a kanapén, mint akit épp lelepleztek. Nem telt bele 2 perc, s megcsörrent a telefonom. Valójában nem ijedtem meg, újabban, a legváratlanabb pillanatokban tud megcsörrenni, de azért még is melegség öntötte el a szívem, mert ha felhív, az 99%-ban találkozást jelent. S azért egy karácsony este a Herceggel, lássuk be egész jó programnak ígérkezik.
"- Nincs kedved beülni valahova?" - már hogyne lenne. Megbeszéltük, hogy még isznak otthon, s utána találkozunk. Majd hív, ha indulhatok.
Mivel egy beülést terveztünk nem csíptem ki magam. Csak alap smink, az új garbó, amit nem szeretett nagymamámtól kaptam (mindig felsőt kapunk, évszaknak megfelelő vastagságú hosszú ujjút.) egy szűk farmer s a lakk magassarkúm, mert azért még is csak karácsony van, s azért még is csak ki kéne nézni valahogy. *női megérzés- s még milyen jó!
Tizenegy óra körül kezdtem aggódni, hogy talán túl sokat ittak, hogy bejöjjenek, s különben is minek isznak ennyit, mikor úgy is beülünk valahova. Negyedkor már aggodalmam fejezetem ki Hanának, hogy talán még sem megyek sehova. Megnyugtatott, hogy mindjárt csörren a telefon, nyugi. S valóban. Tényleg csörgött. Nos nézzük csak: szeptember óta mikor kellett csalódnom a Hercegben? Nah, jó volt egy, egy részegen született terv, mely nem valósult meg, de ez nem rajta múlt.
Tehát csörrent a telefon, én pedig indultam. Kár, hogy minden utolsó jármű épp előttem ment el. Már tényleg, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy taxizni fogok, azok után, hogy már másodszorra keresett telefonon, feltételezem, hogy hol vagyok. A nagy rohanásban épp nem hallottam. De végül épp elértem két éjszakait, s nem sokkal utánuk értem le a megbeszélt helyre. Épp ittak. Milyen meglepő. Épp nem voltak már józanok. Hercegem a nyakamba borult. De a barátja is, sőt még puszikat is kaptam Tőle, ami azért meglepő, mert ő abszolút nem ad puszit. Velük volt még egy leányzó is, akivel már jó pár bulit átéltem, az orosz szőkeség.
Közösen ünnepeltük meg, hogy nem ünnepeljük a karácsonyt, megint négyen négy félék voltunk, s nagyon jól elvoltunk. Mint kiderült, egy meleg buliba hívtak le. Amióta kpop bulikba járok, azóta nem voltam olyan jó buliban, ahol nem kpop szól. Istenien éreztem magam, annak ellenére, hogy Hercegem alig tudtam megtartani a táncparketten, mert épp mindenki őt szerette volna megkapni. Mit tud csinálni az ember, ha egy ázsiai modell kísérője? Megosztja. :) Aznap este kicsit túl is teljesítettem, s mikor együtt mentünk a mosdóba, Herceg hiába várt rám, s a segítségemre, kifelé jövet a mosdóból megláttam, hogy újabb két alakkal beszélget, s tovább sétáltam. ÚÚÚÚÚÚ! Mit kaptam én ezért! Hogy mertem ott hagyni, s különben is, nem láttam, hogy öregek? S hogy hozhattam ilyen helyzetbe? :) Ő nagyban ecseteli a "támadóinak", hogy épp a barátnőjét várja, aki láthatóan tudomást sem vesz róla, s tovább sétál... :) Jóvanna, lehet több sört ittam, mint kellett volna. :) Egyik piát sem én fizettem, s nem tudtam számolni, hogy hánynál tartunk. Kicsit úgy éreztem, a Herceg nem akarja, hogy fizessek.
Annyira jó volt vele táncolni. Bár barátnőimmel táncolva általában én kapom a hím szerepét, azért még pasival nem táncoltam úgy, hogy én voltam a domináns. De ez sem okozott problémát.
Női megérzés volt az is, hogy az új hátitáskámba betettem az új, kényelmes, meleg cipőm is, mert azért igen csak megszenvedtem a magassarkúban. Rendesen megtáncoltattak, a Herceg ismerősei is.
Sőt, még talpmasszázst is kaptam, minek következtében, Herceg szolidan megjegyezte, hogy tőlem zeng az egész Bajcsy-Zs. út. Oooops! :) - de, ha egyszer nagyon fájt, s nagyon jól esett..
Hajnal tájt, már egy újabb taggal bővültünk, ugyanis az orosz szőkeséget, kiszemelte egy hetero, kurva jól kinéző srác... ajjj, na... Ok. Imádom a Herceget, de azért nekem sem ártana egy pasi. Mindegy, később kiderült, hogy nagyon kedves, aranyos a srác, de "vidéki". Egy órára lakik tömegközlekedéssel a fővárostól, ráadásul a hegyekben. OmGD. Oda nagyon nehéz kijutni.
A buli után csatlakozott hozzánk s még bóklásztunk az utcákban, majd lépcsőházasztunk az egyik belvárosi házban, ahonnan végül elzavartak minket, s kénytelen kelletlen beültünk egy kocsmába, ahol a srác fizette az első kört. (plusz pont :) ) Egész jól bírta a kis társaságunkat, szó esett ám mindenről, mint ahogy lenni szokott.
Búcsúzásképp csináltunk az egyik fotóautomatában egy közös képet. Nos, azt nem kommentálnám s nyugodt szívvel tölthetném fel, mert senki sem felismerhető rajta...

Nos, ilyen volt a 2013-as karácsonyom. Mondanám, hogy minden eddigit felülmúlt, de azért valljuk be, nem indult valami fényesen, de mint, november óta, kb. mindent ezt is feledtetni tudta velem a Herceg.