Órákat tudnék pötyögni az én Főnixemről és a történetünkről. Sőt! Akár külön blogot indíthattam volna neki, de nem az a célom, hogy róla beszéljek, viszont nem mehetek el bejegyzés nélkül a legutóbbi találkozásunk mellett.
Minden az új telefonommal kezdődött, akit Heavynek neveztem el a súlya miatt. Most is róla írom a blogot s eddig maximálisan meg vagyok vele elégedve, bár Oppo kicsit jobban átgondolt konstrukció volt. Mindig is az volt a vágyam, hogy menet közben is blogolhassak. Így remélem a blogger appja offline módban is működik s mikor wifi közelbe kerülök megosztom az előre begépelt vázlatot. ;)
Szóval visszatérve, megjött az új teló és csatlakoztam a Viberhez, aminek az a jó tulajdonsága, hogy mindig jelez, épp ki csatlakozott az ismerősök közül. Ennek köszönhetem, hogy Főnix rám írt.
Utoljára másfél évvel ezelőtt találkoztunk, délelőtt az egyik villamoson. Szolidan fogalmazva is, egyikünk sem volt épp a toppon. Rajta munkaruha, rajtam meg, amit épp hajnalban magamra kaptam, ügyelve a réteges öltözködésre, mondván jó lesz ez míg leugrom arra a két órára, aztán úgy is emberi külsőt varázsolok magamra később. Ugyan elhívott kávézni, nálam még pénztárca sem volt, így számot cseréltünk újból. Csak hogy azóta nincs meg az a telefonom, ami a számát mentettem, mert valahol a lakásban elhagytam. Igen. Erre is képes vagyok. :)
Emlékszem, legutóbb is azért hívott fel, mert csatlakoztam a Viberhez. Annak már három éve.
Éjfél már elmúlt, de mi így is hosszú perceken keresztül sztorizgattunk, bár egy halvány sejtésem volt róla, hogy lehet, másnap nem fog rá emlékezni. Sikerült megbeszélnünk egy aznap délutáni találkozót. Nah, már ez is érdekesen indult. Elmondása szerint nincs programja munka után, s próbálta kideríteni nekem mikortól jó. Nekem valójában aznapra semmi elfoglaltságom nem akadt, szóval tényleg teljesen mindegy volt, hogy mikor találkozunk. Második nekifutásra kiderült, hogy még is akad egy elintézni valója, ami egy születésnapi meglepetés party, amit a kollégájának rendez a barátnője s neki kell elindítani a kincskeresős játékot. Ugyanis több állomás szolgál helyszínül s mindenhol az alkoholé a főszerep. De neki tuajdonképpen nincs is kedve hozzá és amúgy is hat, hét felé már végez is.
Másrészről, pedig mehetnék vele, ha úgy sics dolgom, mert az milyen vicces lenne, s könnyebben is tudnánk szabadulni, hogy egy csendesebb helyrn beszélgethessünk. Mielőtt lerakta volna a telefont még egyszer elismételte a megbeszélteket, miszerint munka után hív s majd tájékoztat, hogy merre tudunk találkozni és mikor tud szabadulni. ÜHHÜM... Na, itt esett le, hogy nincs képben. Nem is értem miért gondoltam, hogy majd felhív ötkor... xD - eleve reménytelen volt. Finoman jeeleztem, hogy ez mindig így szokott kezdődni, hogy majd hívlak, s utána nem találkozunk másfél évig. :D Így felhatslmazást kaptam, hogy ha ötig nrm hív, akkor keressem én.
Kerestem. Nem volt elérhető. Nem volt net közelben... Remek. Annyira lemondtam róla, hogy badooról találkoztam egy random emberrel. De még így is negyed tízre haza értem.
Kedves Naplóm, mit gondolsz mikor adott életjelet magáról? Tíz után jött egy sms, végül pedig 23 9órakor találkoztunk. Milyen jó, hogy akkorra akartam haza érni.
Minden az új telefonommal kezdődött, akit Heavynek neveztem el a súlya miatt. Most is róla írom a blogot s eddig maximálisan meg vagyok vele elégedve, bár Oppo kicsit jobban átgondolt konstrukció volt. Mindig is az volt a vágyam, hogy menet közben is blogolhassak. Így remélem a blogger appja offline módban is működik s mikor wifi közelbe kerülök megosztom az előre begépelt vázlatot. ;)
Szóval visszatérve, megjött az új teló és csatlakoztam a Viberhez, aminek az a jó tulajdonsága, hogy mindig jelez, épp ki csatlakozott az ismerősök közül. Ennek köszönhetem, hogy Főnix rám írt.
Utoljára másfél évvel ezelőtt találkoztunk, délelőtt az egyik villamoson. Szolidan fogalmazva is, egyikünk sem volt épp a toppon. Rajta munkaruha, rajtam meg, amit épp hajnalban magamra kaptam, ügyelve a réteges öltözködésre, mondván jó lesz ez míg leugrom arra a két órára, aztán úgy is emberi külsőt varázsolok magamra később. Ugyan elhívott kávézni, nálam még pénztárca sem volt, így számot cseréltünk újból. Csak hogy azóta nincs meg az a telefonom, ami a számát mentettem, mert valahol a lakásban elhagytam. Igen. Erre is képes vagyok. :)
Emlékszem, legutóbb is azért hívott fel, mert csatlakoztam a Viberhez. Annak már három éve.
Éjfél már elmúlt, de mi így is hosszú perceken keresztül sztorizgattunk, bár egy halvány sejtésem volt róla, hogy lehet, másnap nem fog rá emlékezni. Sikerült megbeszélnünk egy aznap délutáni találkozót. Nah, már ez is érdekesen indult. Elmondása szerint nincs programja munka után, s próbálta kideríteni nekem mikortól jó. Nekem valójában aznapra semmi elfoglaltságom nem akadt, szóval tényleg teljesen mindegy volt, hogy mikor találkozunk. Második nekifutásra kiderült, hogy még is akad egy elintézni valója, ami egy születésnapi meglepetés party, amit a kollégájának rendez a barátnője s neki kell elindítani a kincskeresős játékot. Ugyanis több állomás szolgál helyszínül s mindenhol az alkoholé a főszerep. De neki tuajdonképpen nincs is kedve hozzá és amúgy is hat, hét felé már végez is.
Másrészről, pedig mehetnék vele, ha úgy sics dolgom, mert az milyen vicces lenne, s könnyebben is tudnánk szabadulni, hogy egy csendesebb helyrn beszélgethessünk. Mielőtt lerakta volna a telefont még egyszer elismételte a megbeszélteket, miszerint munka után hív s majd tájékoztat, hogy merre tudunk találkozni és mikor tud szabadulni. ÜHHÜM... Na, itt esett le, hogy nincs képben. Nem is értem miért gondoltam, hogy majd felhív ötkor... xD - eleve reménytelen volt. Finoman jeeleztem, hogy ez mindig így szokott kezdődni, hogy majd hívlak, s utána nem találkozunk másfél évig. :D Így felhatslmazást kaptam, hogy ha ötig nrm hív, akkor keressem én.
Kerestem. Nem volt elérhető. Nem volt net közelben... Remek. Annyira lemondtam róla, hogy badooról találkoztam egy random emberrel. De még így is negyed tízre haza értem.
Kedves Naplóm, mit gondolsz mikor adott életjelet magáról? Tíz után jött egy sms, végül pedig 23 9órakor találkoztunk. Milyen jó, hogy akkorra akartam haza érni.
Ház elé jött értem. Siettem le a lépcsőn még mindig nem remélve, hogy ott van, mert nála igazán nem lehet tudni. Annyira megbízható, mint a bkv a taxi blokád idején. De most ott állt teljes valójában s én csak megölelni akartam s el sem engedni.
A megpozitívabb még is az volt, hogy megdicsérte a sapkám s a bundám.
"Biztos voltam benne, hogy lesz rajtad valami szegecses, de nem gondoltam volna, hogy pont a sapkád."
A bundimról pedig nem tudott leakadni. Talán annak is volt köszönhető a hosszú ölelés, mert azt simizte. Vagy engem akart? :)
Ott állt előttem, s mintha semmi sem változott volna. Aztán kezdett lehullni a köd a szemem elől s megláttam, hogy a helyzet koránt sem változatlan, de még csak nem is előnyére vált az eltelt idő. Részeg volt. De nagyon. De talán nem csak az. A legszomorúbb még is az volt, hogy élből hazudott róla. Már erről is. Tulajdonképpen a lényévé vált a hazudozás, akkor is hazudik, ha nincs tétje. Hiszen dölöngélt, még is tagadott, pedig nem volt szükség rá, hiszen már lent voltam.
Míg beszélt figyeltem. Ha most jönne velrm szemben fel sem tűnne, talán még el is fordulnék. Megtörte az élet s meggyötörték a drogok. Dr. Csernus szavai jártak egész nap a fejemben. " Egy függőnek mindig önmaga lesz a legfontosabb." Helyre kellett tennem a dolgokat magamban. Nem szabadott megalkudnom, nem kaphatott el a hév , vagy a vágy, hiszen azzal magam tenném tönkre.
Ott állt előttem, s egyik énem kívánta, de nem is ez a jó szó rá, inkább csak kíváncsi volt, hogy milyen lehet vele újra eltölteni egy éjszakát, úgy hogy már tudom, hogy is működnek a dolgok a valóságban. A másik énem távol akart maradni tőle, emlékezvén milyen mocsokból szedtem össze egyszer. Valahogy az egykor igényes, finom illatú fiatalemberből nem maradt semmi. Mikor megfogtam a kezét, szinte visszahőköltem, mert annyira száraz volt a keze. Az a szép keze. Egésznap csemperagasztóval dolgozott, s nem volt rajta védőkesztyű.
Találkozás előtt azért felkészített rá, hogy volt egy balesete, s lehet, hogy fel sem fogom ismerni, mert úgy összetörte magát. Nos, felkészültem. Féltem egy kicsit, de ebből a balesetből semmi sem látszott szerencsére, bár váltig állította, ha nem lenne bajusza, akkor még rondább lenne, mert hogy oda lett a felső ajka. Hiába vizsgáltam, nem láttam semmi drasztikusat. Viszont később, mikor szemtől szemben ültünk s mesélt róla, hogy élte meg az egész balesetet, mely 8 napon túl gyógyult, láttam, hogy eléggé megtörte. Depressziós, még ha nem is vallja be. Régebben nem volt ennyire negatív. A kisugárzása változott meg. Mintha csak az alkohol, s a drogok tartanák egyben. Persze mentegetőzött, hogy én másfél évente csak egyszer látom, s akkor is egy születésnapról jött, de tényleg itt bujkál bennem egy kisördög, hogy aki függő, az hazudik.
Próbáltam vigasztalni, s bár elég furcsa kisugárzása volt, még is én viselkedtem a legfurcsábban. Hiába az ész érvek, hiába láttam, hogy mennyit fogyott, még is úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna. Mintha magamnak sem mertem volna bevallani, hogy kit és mit is látok. Pedig kedves Naplóm, láthatod, hogy nem kerülte el a figyelmem. Még is hinni akartam, hogy jól van. Fontos nekem, s abban az egy ölelésben én is úgy éreztem, hogy talán ez valódi lehet. Bár józanul mit tett volna?
A legfurcsább volt, hogy szerintem még maga sem tudta pontosan mit szeretne tőlem. Első kérdése az volt mi a másnapi programom. Mindig így kezdődtek az estéink, mikor éjszaka vásároltunk be, mikor vezetni tanított, mikor leültünk sakkozni, vagy épp más addiktív játékot játszottunk. Még sem hívott át magához. A sörözőben pedig folyamatosan szüksége volt a testi kontaktusra, s tudom, ha egy idegen próbálta volna meg ezt, akkor tuti elküldöm melegebb éghajlatra. De ő a Főnix, ismerem tíz éve. Nyilván semmi olyat nem tett, amit nem akartam, de furcsa volt érezni ezt a fajta közeledést. Eltelt pár év, de mintha tegnap ültünk volna éjszaka az autójában, s váltottuk meg a világot.
A legfurcsább még is az volt, hogy haza akart kísérni. Jó, egy cseppnyi hátsó szándéka volt, de megmondtam, hogy kizárt dolog, hogy nálam aludjon, ismerve a helyzetet. Viszont ezt még az ajánlat előtt megbeszéltük. Eljött értem, s haza kísért. Szép gesztus volt, s nem esett tőle nehezemre elfogadni.
A megpozitívabb még is az volt, hogy megdicsérte a sapkám s a bundám.
"Biztos voltam benne, hogy lesz rajtad valami szegecses, de nem gondoltam volna, hogy pont a sapkád."
A bundimról pedig nem tudott leakadni. Talán annak is volt köszönhető a hosszú ölelés, mert azt simizte. Vagy engem akart? :)
Ott állt előttem, s mintha semmi sem változott volna. Aztán kezdett lehullni a köd a szemem elől s megláttam, hogy a helyzet koránt sem változatlan, de még csak nem is előnyére vált az eltelt idő. Részeg volt. De nagyon. De talán nem csak az. A legszomorúbb még is az volt, hogy élből hazudott róla. Már erről is. Tulajdonképpen a lényévé vált a hazudozás, akkor is hazudik, ha nincs tétje. Hiszen dölöngélt, még is tagadott, pedig nem volt szükség rá, hiszen már lent voltam.
Míg beszélt figyeltem. Ha most jönne velrm szemben fel sem tűnne, talán még el is fordulnék. Megtörte az élet s meggyötörték a drogok. Dr. Csernus szavai jártak egész nap a fejemben. " Egy függőnek mindig önmaga lesz a legfontosabb." Helyre kellett tennem a dolgokat magamban. Nem szabadott megalkudnom, nem kaphatott el a hév , vagy a vágy, hiszen azzal magam tenném tönkre.
Ott állt előttem, s egyik énem kívánta, de nem is ez a jó szó rá, inkább csak kíváncsi volt, hogy milyen lehet vele újra eltölteni egy éjszakát, úgy hogy már tudom, hogy is működnek a dolgok a valóságban. A másik énem távol akart maradni tőle, emlékezvén milyen mocsokból szedtem össze egyszer. Valahogy az egykor igényes, finom illatú fiatalemberből nem maradt semmi. Mikor megfogtam a kezét, szinte visszahőköltem, mert annyira száraz volt a keze. Az a szép keze. Egésznap csemperagasztóval dolgozott, s nem volt rajta védőkesztyű.
Találkozás előtt azért felkészített rá, hogy volt egy balesete, s lehet, hogy fel sem fogom ismerni, mert úgy összetörte magát. Nos, felkészültem. Féltem egy kicsit, de ebből a balesetből semmi sem látszott szerencsére, bár váltig állította, ha nem lenne bajusza, akkor még rondább lenne, mert hogy oda lett a felső ajka. Hiába vizsgáltam, nem láttam semmi drasztikusat. Viszont később, mikor szemtől szemben ültünk s mesélt róla, hogy élte meg az egész balesetet, mely 8 napon túl gyógyult, láttam, hogy eléggé megtörte. Depressziós, még ha nem is vallja be. Régebben nem volt ennyire negatív. A kisugárzása változott meg. Mintha csak az alkohol, s a drogok tartanák egyben. Persze mentegetőzött, hogy én másfél évente csak egyszer látom, s akkor is egy születésnapról jött, de tényleg itt bujkál bennem egy kisördög, hogy aki függő, az hazudik.
Próbáltam vigasztalni, s bár elég furcsa kisugárzása volt, még is én viselkedtem a legfurcsábban. Hiába az ész érvek, hiába láttam, hogy mennyit fogyott, még is úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna. Mintha magamnak sem mertem volna bevallani, hogy kit és mit is látok. Pedig kedves Naplóm, láthatod, hogy nem kerülte el a figyelmem. Még is hinni akartam, hogy jól van. Fontos nekem, s abban az egy ölelésben én is úgy éreztem, hogy talán ez valódi lehet. Bár józanul mit tett volna?
A legfurcsább volt, hogy szerintem még maga sem tudta pontosan mit szeretne tőlem. Első kérdése az volt mi a másnapi programom. Mindig így kezdődtek az estéink, mikor éjszaka vásároltunk be, mikor vezetni tanított, mikor leültünk sakkozni, vagy épp más addiktív játékot játszottunk. Még sem hívott át magához. A sörözőben pedig folyamatosan szüksége volt a testi kontaktusra, s tudom, ha egy idegen próbálta volna meg ezt, akkor tuti elküldöm melegebb éghajlatra. De ő a Főnix, ismerem tíz éve. Nyilván semmi olyat nem tett, amit nem akartam, de furcsa volt érezni ezt a fajta közeledést. Eltelt pár év, de mintha tegnap ültünk volna éjszaka az autójában, s váltottuk meg a világot.
A legfurcsább még is az volt, hogy haza akart kísérni. Jó, egy cseppnyi hátsó szándéka volt, de megmondtam, hogy kizárt dolog, hogy nálam aludjon, ismerve a helyzetet. Viszont ezt még az ajánlat előtt megbeszéltük. Eljött értem, s haza kísért. Szép gesztus volt, s nem esett tőle nehezemre elfogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése