R.I.P

Pénteken írtam utoljára idő hiány miatt, az is csak pár perc volt. Nos azóta, mint kiderült pénteken csúnyán megfáztam. Ma már érzem. Vagyis pont, hogy nem érzem, mert nem érzek egy darab ízt sem. Rosszul is ébredtem, s nem is volt gyanús az első nektarin után sem még, csak mikor arra került a sor, hogy ebédelnék. Javában ősz van, s bár tegnap még ki tudtam feküdni napozni, s reméltem az talán felmelegít, s majd jobban leszek, de még csak színem sem lett. Hiába volt dél, hiába feküdtem, fél órát a napon. Azt hiszem, ilyenkor a legjobb napozni. Feloldódtam, de meg nem gyógyultam. Vidéken voltam, s így nem jelentett gondot, hogy a kertben süttetem a hasam. Szomszédok nem látnak be, s az utca embere sem. Na, nem mintha olyan sokan mászkálnának arra...

Hajnalban érkeztem meg Nyuszhoz, s nem volt fényes a fogadtatás... :( Annyira de annyira elrontott mindent. Mikor elbúcsúztam a barátaimtól csak egy dolog éltetett... Megérkezem, levetkőzöm, s bemászom mellé, a meleg ágyba, s milyen jó lesz majd reggel felkelni. De az egész "veszekedés" elvette ezt a feelinget. Le sem vetkőztem, úgy estem az ágyba. Ha nem vágott volna ennyire a padlóhoz, a bunkó stílusa, amire abszolút nem voltam felkészülve, akkor lehet kiabáltunk volna, s ha még Pesten is lakott volna, akkor szó nélkül ott hagyom... De így. Fél órát vonatoztam, csak hogy kijussak hozzá, s ott hagytam a barátaimat, az utolsó bulit az utolsó zöld helyen, melyben a fiatalságom emlékeit zártam. 13év ért véget. Lezárult valami. A szerencsés 13as. Még most sem tudom felfogni. A tökéletes hely.

Visszatérve a hidegzuhanyra. Belegondolva azért blokkolt az egész, mert elszoktam ettől. Rég nem veszekedtünk, s bár volt köztünk az a bizonyos szétválás, azóta, csak azt éreztette velem, mennyire kellek, még ha csak hetente egyszer is, amikor épp időnk engedi. :( Feküdtem az ágyon s minden álmosság kiment a szememből. Szerettem volna sírni, de még az sem ment. Azon töprengtem hogyan tovább, kilépve a zuhany alól, majd befekszik mellém, a falnak fordulva,  nekem háttal? Mit tehetek akkor?! De szerencsére nem így történt. Jót tett a fejének a víz. Bocsánatot kért, s megvigasztalt. Már amennyire képes volt rá. Kicsit ki voltam. Képek százai jelentek meg előttem, miért jött létre ez a blog.. miért is kezdtem el írni. S innentől kezdve esélyem sem volt, hogy "dorombolós" hangulatomban kerüljek. Legalábbis remélem ez az egésznek az oka s nem más. ...

Péntek. Az utolsó hétköznap, a héten, de most többet jelentett ennél. Valaminek a végét. Valaminek, ami fogalommá vált, valami ami a fiatalságommal együtt teljesedett ki, valami ami 45 ezer embernek jelent valamit, valamit, de az mindenki csak saját magában tudja megfogalmazni, nincs arra kimondott szó. Mert ezt érezni kell.
13 évesen még ellenőrzés a s fizetés nélkül léptem be, s álltam végig jobb középen az első Junkies koncertem, mely mai napig meghatározza az életem.
S így ment ez évről évre, nyárról, nyárra. 14-15-16 évesen szinte mindennap lent voltunk, barátnőmmel. Ott voltak a haverok, de mára csak a kemény mag maradt. Ott kaptam az első csókokat. Ott ismertem meg, s kerültem bele egy "bandába". Sőt, kb. onnan indult, minden banda ismeretségem, hisz ott a zenekarokkal is közvetlen kapcsolatba kerülhettem. Ott kaptam első aláírásom Rikitől, a saját kezűleg varrt, s batikolt felsőmre.
S évekkel később, mikor már csak a kemény mag járt le, vagy csak én egyedül, s új barátokat szereztem, ott "szedtem össze", a tánc párom is. Hisz bár, volt egy teljes nyarunk arra, hogy árt találjunk, én még szeptemberben jutottam el odáig, hogy most már meg kéne kérdezni valakit.
Érettségi szabadnapjait is ott töltöttük, akkor már osztályommal, s rendeltük a pezsgőket sorra.
Ott kezdődött minden. Így nem csoda, ha a tervezett jó kedv elmaradt azon a bizonyos napon. S ejtettem pár könnycseppet, az emlékeimre.

R. I. P.