Gyönyörű napok vannak mögöttem, s valószínűleg nem is fogom
tudni leírni. Most neki kezdtem, már megint hajnali négy… egyszerűen nem
sikerül visszaállnom a normális életmódra, ha itthon vagyok.
Annyi minden van amit le kéne írnom, de mint látni lehet, nagyon hanyagolom a blogom.
Egy dolog biztos még mindig, s az a Kpop. Időközben rájöttem miért is van rá szükségem. Segít elmenekülni a hétköznapokból, segít eljutni egy helyre, ahol nem kell azzal foglalkoznom, ami körülöttem van. Igen, menekülök. Már nem is tudom mióta. Újabban sokat kattog az agyam. Mindenen. Sok új hatás ért megint. Úgy tudnám leírni az életem, hogy folyamatos menekülés. Már nem tudom, ki vagyok. Nem tudom vajon, ha nem menekülnék, akkor is ilyen lennék? Akkor elvágyódnék? Annyira nem érzem én ezt a világot. S a kpop felszabadít.
Ahogy Berlin is. Akkor jöttem rá ezekre, mikor átléptem a magyar határ, immár hazafelé. Ugyanis egy hétig nem voltam belföldön. Luisaval stopp körútra indultunk. Amit már tél óta tervezgettünk, s én megígértem neki, ha legközelebb megyek németbe, akkor elviszem magammal. A tipikus áldozat, mint tudjuk, én vagyok.
Tehát átértünk a magyar határon… s eszembe jutott, hogy nah, akkor most már elérnek az emberek, fel tudnak hívni, s akkor hirtelen rám szakadt minden bajom. Haza jöttem… Első órákban még pörögtem itthon. Aztán másnap mikor elváltam Luisatól a buszállomáson tudatosult bennem, hogy vége, most már tényleg csak a hétköznapok maradtak, s mindjárt suli. Amit nagyon nem várok. Megint csak azt érzem, hogy még emiatt KELL egy teljes évig még itt lennem… Elviselnem anyám minden hóbortját, hallgatnom apám, ahogy mondja, s csak mondja a sok negatív dolgot anyámról, a kapcsolatukról. Mert nem tud mással beszélni. Nem tud kivel kommunikálni.
Elviselni kishúgom, akihez nincs türelmem. Bár mondjuk haza tértem után, annyira tele voltam pozitív gondolatokkal, s energiával, hogy neki is nagyon örültem, s még kedves is voltam vele!
Ekkor döbbentem rá, hogy felemészt ez az egész, ami itthon folyik.
Erről már rég akartam posztolni, de sosem jutottam el idáig. A blogom elől is már csak menekülök. Ha nem írom le elfelejtem. S ezt a korszakot el akarom felejteni. Csak arra szeretnék emlékezni, hogy megismertem egy kultúrát, ami hatással volt rám, ami segített, mint anno a junkies, avagy épp a TH.
Ha nem változnak a dolgok, akkor minél előbb le kell lépnem innen, ebből az országból. Mert mint már annyit hangoztattam, én nem költözöm, csak másik fővárosba.
Nos , igen. Berlin utcáit járva, sokat gondolkoztam ezen, hol laknék szívesen, melyik környék hasonlít leginkább az én OTTHONOMRA, s sajnos be kellett látnom, hogy jelenlegi városomnál nincs szebb. S bár Berlin szerelem volt első látásra, önmagam nem tudnám most így elő teremteni a lehetőségeket, arra, hogy olyan nívós helyre költözzek, mint ahol most lakom. Nem kell nagy dologra gondolni. Egyszerűen csak imádok a belvárosban lakni, érezni a város lüktetését, egy normális környezetben, s nem valami lelakott panel rengetegben.
Nagyon kis bájos utcák vannak Berlinben. Annyira érzed, hogy Berlinben vagy s nem máshol. Münchenben például nem lehet ezt érezni. Ott minden konszolidált. De „Berlííín”, ahogy évekkel ezelőtt emlegettem…. más. Szabad. S erről eszembe jut az a „fantasztikus” magyar sláger, hogy Bp nyáron sokkal szabadabb.. Akkor mi Berlin?!
Egy folyamatosan pezsgő város. Annyira sajnáltam, hogy nem élvezhettem sokáig. Hamburgból mentem oda, mégis elvarázsolt!
Ódákat tudnék zengeni róla. Hamburg 2010 óta volt álmom, miután eljutottam Berlinbe. Elhatároztam, hogy egyszer megnézem őt is magamnak.
Hát megtettem! Elhatároztam, s ott voltam. Nem mondom, hogy mindenféle külső segítség nélkül, mert akkor nagyot hazudnék, hiszen stoppal mentünk, végig más emberekre voltunk utalva. S annyi fantasztikus emberrel találkoztunk utunk során. Álmomban nem gondoltam volna!
Talán ezért is volt ez a sok pozitív energia. Feltöltött az út, még ha le is fárasztott fizikailag. Hiszen péntek este, annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam kimenni Hamburg éjszakai utcáira. Amit kicsit bánok, de tényleg nem voltam képes…:D Jó volt az a fáradtság, jó volt gép nélkül lenni, bár rendesen hiányzott a kpop, de szerencsére út előtt feltöltöttem a memo kártyám a telefonomon a kedvenc számaimmal, így ha valami nem így sikerült, ahogy terveztük, vagy csak ki akartam kapcsolni, akkor ott volt feszültség levezetés képen.
Furcsa volt együtt lenni valakivel, 24 órán keresztül egy teljes hétig. Megterhelő. Nem ismertem ennyire a leányzót, s ugye az utóbbi időben egyedül is voltam, nem kellett senkihez alkalmazkodnom, s elszoktam tőle. Utolsó nap már nagyon nehéz volt. Közben mosoly szünet is volt köztünk. Nem vesztünk össze, csak épp Luisa avolt barátja kavarása miatt, teljesen ideg beteg volt. Nem lehetett hozzászólni. S épp Berlint akartam neki bemutatni, hogy ő is ismerje meg, s egyszerűen annyira ideges volt, hogy kedvem lett volna, megmondani neki, hogy én kikapcsolódni jöttem, nem akarom a savanyú arcát bámulni egésznap, mert akkr mehetek egyedül is. Nehéz a vízöntőkkel, ezt sajnos be kell ismernem. Bár szerintem én eddig sem árultam zsákba macskát. Barátaim, akik közel állnak hozzám tudják ezt. S így, hogy anyám is vízöntő, meg Luisát is sikerül megismernem, észreveszem az olyan viselkedésformákat, amik rám is jellemzőek, s próbálok leszokni róluk. Mert rohadtul idegesít.
Nem akarok olyan lenni, mint anyám. Nem akarom elveszteni az eszem.
Talán igaza van apának. S tényleg azért festettem be a hajam mert keresem önmagam. De amikor ezt mondta nagyon felidegesített vele. Főleg, hogy annyit mondott először, hogy „hánytam már jobbtól is”…. o.0 Mindezt TM előtt. Hát így lejáratni. Mert előttem még ok, de TM valószínűleg nem úgy veszi a dolgokat, mint én. Hát így mit fog gondolni rólunk?
Nagyon megsértett ezzel a beszólásával. S végül bocsánatot kért. Mondtam, hogy ne szóljon ezekutén hozzám, s akkor rájött, hogy elvette a súlykot, s rendesen bocsánatot kért. Majd elkezdte ecsetelni, hogy majd meg fogom látni, hogy a pasiknak jobban bejön a szőke…
Áh! Szóval innen fúj a szél. Persze, hiszen apám is szőkefetishiszta, mint én. Volt kitől örökölnöm. Ha el kell képzelni valakit, akkor az a képzeletemben csak szőke lehet. Automatikusan. Nos, igen ez a modern világ s a globalizmus hatása. A tv, s egyéb médiumoké… A mesék, s a szőke herceg..
Apámmal a kapcsolatom normalizálódott. Annyira, furcsa. Szinte már múltkor megkérdeztem majdnem valamiről, ami engem felkavart, s vele akartam erről beszélni. De nem, még nem ment. Majd talán a napokban. Csak sajnos nem értene meg. Valami kényes dolog foglalkoztat újabban… De előbb apáról:
Csak, hogy értsétek. TM-mel kiskorunk óta barátok vagyunk, ugye, de egyszerűen ráz a hideg ha a hátamhoz, nyakamhoz, esetleg egy beszélgetés során a combomra teszi a kezét, véletlen direkt, stb. Bárki más, akit nem ismerek nyugodtam megteheti. Bárkinek a nyakába ugrok, s megölelem. De TM-től, húgomtól s apámtól nem tudom elviselni. S TM-mel azért elég jó a kapcsolatom. Tehát nem apával van a baj, hogy vele előtte nem volt jó kapcsolatom. Ültünk a kanapén, s mellém ült. S a combomra tette a kezét. Rosszul voltam. Annyira zavart.. Ne, ne érj hozzám!- gondoltam. Kb. mint reggel. Akkor sem lehet velem mit kezdeni. Ezt látva, elkezdett piszkálni. Bökdösni, csikizni. Azt hittem meghalok…
S annyira nem volt normális érzés… Komolyan, paranoiásnak éreztem magam miatta, de olyan gondolatok jutottak eszembe… Túl kombináltam. Azon kattogtam, hogy ne legyen igazam, s ez tényleg csak egy olyan apa-lánya dolog volt, amire már nem került sor 12-14 éve. Teljesen összetörtem volna, ha beigazolódik a gyanúm… biztos végérvényesen vetnék neki véget…
S ugyanez a helyzet TM apjával is. Erről az esetről meséltem TM-nek is, hogy vajon ő mit gondol. Tényleg csak én parázom túl a dolgot? Véleménye szerint igen. S ő is mesélt dolgokat. Amikor észre vette az apján. hogy nem úgy néz rá, ahogy kéne, de az apja is mindig észrevette magát. Ez ok. De velem szerintem az ő apja sokkal, hogy is mondjam.. közvetlenebb…
Volt idő mikor nem akartam, hozzá lemenni, mert már annyira zavart, hogy mindig hozzám kell érnie az apjának. Vagy épp kiselőadást tart arról mi a helyes. Nah, ő nekem ne tartson erről előadást. Eléggé elborult gondolkozású. Nem tudok vele azonosulni. S ez az állandó bökdösése, tenyérbe mászó modora, az a tipikus román… Nem mertem említeni TM-nek, ezeket.. mert tuti visszamondaná. Vagy nem is tudom. Csak tudom, hogy rosszul esne neki, ha azt gondolnám, hogy az apja kikezdene velem. De néha már tényleg félek tőle.. !
Áttérve családom másik tagjára, a biológiai anyámra. Sajnos másképp nem tudom nevezni... már.
Olyan húzásai voltak, amiktől nem jutok szóhoz.
Hazudik, mint a vízfolyás. Minden szabad percét a szeretőjével tölti. Ha szabadságot kap alig látjuk. A 8 éves gyerekével nem foglalkozik. Hétfőként, mikor haza jön, hetente krumplis tésztát csinál, s ez a heti (!) kaja…
Ez csak az egyik oldala. Annyi mindent tudnék írni róla. Tök értelmetlen s felesleges dolgokat. Hiszen minek rá annyi mindent pazarolni.
Lényeg a lényeg, hogy már semmilyen mértékben nem számíthatunk rá. S kislánya születésnapjára is másik húgom ment el vásárolni, s sütött tortát. Majd apámnak kellett megszervezni annak a szerencsétlen gyereknek a szülinapi zsúrt. S a hab a tortán, hogy a zsúr napján, melyet anyám öccsééknél tartottunk, anyámat úgy kellett felkelteni, hogy ugyan jöjjön már. Reggel 11-től, este 21 óráig, a kert különböző távoli pontjain ült, s nem szólt senkihez!! Elment vendégségbe, a lánya szülinapját ünnepelni, még neki tettek szívességet, s nem volt képes moderálni magát. Úgy lejáratott minket. Nah ettől a naptól kezdve nekem nem anya, csak „Tudodki”. Hiszen milyen jelzőt használjak rá?!
Annyira szégyelltem magam.. Majd 21órakor, felpattant, hogy ő megy, felkapott 2 csülökkel töltött bucit, köszönt a házigazdáktól, s elment. Jött érte a szeretője..
Nem erre nem találok szavakat.
Legújabb húzása, sok többi mellett, de ez már feltette az i-re a pontot:
csütörtökön kicsípte magát, s a kishúgom, elmentek állítólagos húga születésnapjára. Ma a fb-on keresztül értesültünk róla, hogy a húga a házassági évfordulójára volt hivatalos, ami keretein belül újra összeházasodtak. Ok. Érthetetlen okokból minket nem hívtak meg… Ok. De a gerinctelenség az egészben, hogy ott volt mamánk is, amiről szó sem esett eddig. S anyám a szeretőjével vett részt az egészen, a gyerek mellett… együtt vitték el moziba.. együtt buliztak az újboli házasságkötés után. S mindezt a kishúgunk nem mondhatja el. Szerencsétlen… hogy lehet ilyen helyzetbe hozni. S nagyon be lett tanítva. Pontosabban lefizetve, mert hiába kérdeztük egy egy beszélgetés alkalmával, hogy ugyan mégis mikor, hol, mit csináltatok, mondta a betanult szöveget. Szülinap, 5 en voltak, táncoltak, s voltak moziba, természetesen csak anyával.
A durva, hogy az elmúlt 2 napban kétszer kellett figyelmeztetni a gyereket, hogy szálljon vissza a földre. Már nem használja a kérem szót, „akarom, csináld ezt, csináld azt, vegyél ezt, azt” a divat nála most. Egyszerűen már most látja, hogy amit kiejt a száján azt megkapja… o.0
Annyi minden van amit le kéne írnom, de mint látni lehet, nagyon hanyagolom a blogom.
Egy dolog biztos még mindig, s az a Kpop. Időközben rájöttem miért is van rá szükségem. Segít elmenekülni a hétköznapokból, segít eljutni egy helyre, ahol nem kell azzal foglalkoznom, ami körülöttem van. Igen, menekülök. Már nem is tudom mióta. Újabban sokat kattog az agyam. Mindenen. Sok új hatás ért megint. Úgy tudnám leírni az életem, hogy folyamatos menekülés. Már nem tudom, ki vagyok. Nem tudom vajon, ha nem menekülnék, akkor is ilyen lennék? Akkor elvágyódnék? Annyira nem érzem én ezt a világot. S a kpop felszabadít.
Ahogy Berlin is. Akkor jöttem rá ezekre, mikor átléptem a magyar határ, immár hazafelé. Ugyanis egy hétig nem voltam belföldön. Luisaval stopp körútra indultunk. Amit már tél óta tervezgettünk, s én megígértem neki, ha legközelebb megyek németbe, akkor elviszem magammal. A tipikus áldozat, mint tudjuk, én vagyok.
Tehát átértünk a magyar határon… s eszembe jutott, hogy nah, akkor most már elérnek az emberek, fel tudnak hívni, s akkor hirtelen rám szakadt minden bajom. Haza jöttem… Első órákban még pörögtem itthon. Aztán másnap mikor elváltam Luisatól a buszállomáson tudatosult bennem, hogy vége, most már tényleg csak a hétköznapok maradtak, s mindjárt suli. Amit nagyon nem várok. Megint csak azt érzem, hogy még emiatt KELL egy teljes évig még itt lennem… Elviselnem anyám minden hóbortját, hallgatnom apám, ahogy mondja, s csak mondja a sok negatív dolgot anyámról, a kapcsolatukról. Mert nem tud mással beszélni. Nem tud kivel kommunikálni.
Elviselni kishúgom, akihez nincs türelmem. Bár mondjuk haza tértem után, annyira tele voltam pozitív gondolatokkal, s energiával, hogy neki is nagyon örültem, s még kedves is voltam vele!
Ekkor döbbentem rá, hogy felemészt ez az egész, ami itthon folyik.
Erről már rég akartam posztolni, de sosem jutottam el idáig. A blogom elől is már csak menekülök. Ha nem írom le elfelejtem. S ezt a korszakot el akarom felejteni. Csak arra szeretnék emlékezni, hogy megismertem egy kultúrát, ami hatással volt rám, ami segített, mint anno a junkies, avagy épp a TH.
Ha nem változnak a dolgok, akkor minél előbb le kell lépnem innen, ebből az országból. Mert mint már annyit hangoztattam, én nem költözöm, csak másik fővárosba.
Nos , igen. Berlin utcáit járva, sokat gondolkoztam ezen, hol laknék szívesen, melyik környék hasonlít leginkább az én OTTHONOMRA, s sajnos be kellett látnom, hogy jelenlegi városomnál nincs szebb. S bár Berlin szerelem volt első látásra, önmagam nem tudnám most így elő teremteni a lehetőségeket, arra, hogy olyan nívós helyre költözzek, mint ahol most lakom. Nem kell nagy dologra gondolni. Egyszerűen csak imádok a belvárosban lakni, érezni a város lüktetését, egy normális környezetben, s nem valami lelakott panel rengetegben.
Nagyon kis bájos utcák vannak Berlinben. Annyira érzed, hogy Berlinben vagy s nem máshol. Münchenben például nem lehet ezt érezni. Ott minden konszolidált. De „Berlííín”, ahogy évekkel ezelőtt emlegettem…. más. Szabad. S erről eszembe jut az a „fantasztikus” magyar sláger, hogy Bp nyáron sokkal szabadabb.. Akkor mi Berlin?!
Egy folyamatosan pezsgő város. Annyira sajnáltam, hogy nem élvezhettem sokáig. Hamburgból mentem oda, mégis elvarázsolt!
Ódákat tudnék zengeni róla. Hamburg 2010 óta volt álmom, miután eljutottam Berlinbe. Elhatároztam, hogy egyszer megnézem őt is magamnak.
Hát megtettem! Elhatároztam, s ott voltam. Nem mondom, hogy mindenféle külső segítség nélkül, mert akkor nagyot hazudnék, hiszen stoppal mentünk, végig más emberekre voltunk utalva. S annyi fantasztikus emberrel találkoztunk utunk során. Álmomban nem gondoltam volna!
Talán ezért is volt ez a sok pozitív energia. Feltöltött az út, még ha le is fárasztott fizikailag. Hiszen péntek este, annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam kimenni Hamburg éjszakai utcáira. Amit kicsit bánok, de tényleg nem voltam képes…:D Jó volt az a fáradtság, jó volt gép nélkül lenni, bár rendesen hiányzott a kpop, de szerencsére út előtt feltöltöttem a memo kártyám a telefonomon a kedvenc számaimmal, így ha valami nem így sikerült, ahogy terveztük, vagy csak ki akartam kapcsolni, akkor ott volt feszültség levezetés képen.
Furcsa volt együtt lenni valakivel, 24 órán keresztül egy teljes hétig. Megterhelő. Nem ismertem ennyire a leányzót, s ugye az utóbbi időben egyedül is voltam, nem kellett senkihez alkalmazkodnom, s elszoktam tőle. Utolsó nap már nagyon nehéz volt. Közben mosoly szünet is volt köztünk. Nem vesztünk össze, csak épp Luisa avolt barátja kavarása miatt, teljesen ideg beteg volt. Nem lehetett hozzászólni. S épp Berlint akartam neki bemutatni, hogy ő is ismerje meg, s egyszerűen annyira ideges volt, hogy kedvem lett volna, megmondani neki, hogy én kikapcsolódni jöttem, nem akarom a savanyú arcát bámulni egésznap, mert akkr mehetek egyedül is. Nehéz a vízöntőkkel, ezt sajnos be kell ismernem. Bár szerintem én eddig sem árultam zsákba macskát. Barátaim, akik közel állnak hozzám tudják ezt. S így, hogy anyám is vízöntő, meg Luisát is sikerül megismernem, észreveszem az olyan viselkedésformákat, amik rám is jellemzőek, s próbálok leszokni róluk. Mert rohadtul idegesít.
Nem akarok olyan lenni, mint anyám. Nem akarom elveszteni az eszem.
Talán igaza van apának. S tényleg azért festettem be a hajam mert keresem önmagam. De amikor ezt mondta nagyon felidegesített vele. Főleg, hogy annyit mondott először, hogy „hánytam már jobbtól is”…. o.0 Mindezt TM előtt. Hát így lejáratni. Mert előttem még ok, de TM valószínűleg nem úgy veszi a dolgokat, mint én. Hát így mit fog gondolni rólunk?
Nagyon megsértett ezzel a beszólásával. S végül bocsánatot kért. Mondtam, hogy ne szóljon ezekutén hozzám, s akkor rájött, hogy elvette a súlykot, s rendesen bocsánatot kért. Majd elkezdte ecsetelni, hogy majd meg fogom látni, hogy a pasiknak jobban bejön a szőke…
Áh! Szóval innen fúj a szél. Persze, hiszen apám is szőkefetishiszta, mint én. Volt kitől örökölnöm. Ha el kell képzelni valakit, akkor az a képzeletemben csak szőke lehet. Automatikusan. Nos, igen ez a modern világ s a globalizmus hatása. A tv, s egyéb médiumoké… A mesék, s a szőke herceg..
Apámmal a kapcsolatom normalizálódott. Annyira, furcsa. Szinte már múltkor megkérdeztem majdnem valamiről, ami engem felkavart, s vele akartam erről beszélni. De nem, még nem ment. Majd talán a napokban. Csak sajnos nem értene meg. Valami kényes dolog foglalkoztat újabban… De előbb apáról:
Csak, hogy értsétek. TM-mel kiskorunk óta barátok vagyunk, ugye, de egyszerűen ráz a hideg ha a hátamhoz, nyakamhoz, esetleg egy beszélgetés során a combomra teszi a kezét, véletlen direkt, stb. Bárki más, akit nem ismerek nyugodtam megteheti. Bárkinek a nyakába ugrok, s megölelem. De TM-től, húgomtól s apámtól nem tudom elviselni. S TM-mel azért elég jó a kapcsolatom. Tehát nem apával van a baj, hogy vele előtte nem volt jó kapcsolatom. Ültünk a kanapén, s mellém ült. S a combomra tette a kezét. Rosszul voltam. Annyira zavart.. Ne, ne érj hozzám!- gondoltam. Kb. mint reggel. Akkor sem lehet velem mit kezdeni. Ezt látva, elkezdett piszkálni. Bökdösni, csikizni. Azt hittem meghalok…
S annyira nem volt normális érzés… Komolyan, paranoiásnak éreztem magam miatta, de olyan gondolatok jutottak eszembe… Túl kombináltam. Azon kattogtam, hogy ne legyen igazam, s ez tényleg csak egy olyan apa-lánya dolog volt, amire már nem került sor 12-14 éve. Teljesen összetörtem volna, ha beigazolódik a gyanúm… biztos végérvényesen vetnék neki véget…
S ugyanez a helyzet TM apjával is. Erről az esetről meséltem TM-nek is, hogy vajon ő mit gondol. Tényleg csak én parázom túl a dolgot? Véleménye szerint igen. S ő is mesélt dolgokat. Amikor észre vette az apján. hogy nem úgy néz rá, ahogy kéne, de az apja is mindig észrevette magát. Ez ok. De velem szerintem az ő apja sokkal, hogy is mondjam.. közvetlenebb…
Volt idő mikor nem akartam, hozzá lemenni, mert már annyira zavart, hogy mindig hozzám kell érnie az apjának. Vagy épp kiselőadást tart arról mi a helyes. Nah, ő nekem ne tartson erről előadást. Eléggé elborult gondolkozású. Nem tudok vele azonosulni. S ez az állandó bökdösése, tenyérbe mászó modora, az a tipikus román… Nem mertem említeni TM-nek, ezeket.. mert tuti visszamondaná. Vagy nem is tudom. Csak tudom, hogy rosszul esne neki, ha azt gondolnám, hogy az apja kikezdene velem. De néha már tényleg félek tőle.. !
Áttérve családom másik tagjára, a biológiai anyámra. Sajnos másképp nem tudom nevezni... már.
Olyan húzásai voltak, amiktől nem jutok szóhoz.
Hazudik, mint a vízfolyás. Minden szabad percét a szeretőjével tölti. Ha szabadságot kap alig látjuk. A 8 éves gyerekével nem foglalkozik. Hétfőként, mikor haza jön, hetente krumplis tésztát csinál, s ez a heti (!) kaja…
Ez csak az egyik oldala. Annyi mindent tudnék írni róla. Tök értelmetlen s felesleges dolgokat. Hiszen minek rá annyi mindent pazarolni.
Lényeg a lényeg, hogy már semmilyen mértékben nem számíthatunk rá. S kislánya születésnapjára is másik húgom ment el vásárolni, s sütött tortát. Majd apámnak kellett megszervezni annak a szerencsétlen gyereknek a szülinapi zsúrt. S a hab a tortán, hogy a zsúr napján, melyet anyám öccsééknél tartottunk, anyámat úgy kellett felkelteni, hogy ugyan jöjjön már. Reggel 11-től, este 21 óráig, a kert különböző távoli pontjain ült, s nem szólt senkihez!! Elment vendégségbe, a lánya szülinapját ünnepelni, még neki tettek szívességet, s nem volt képes moderálni magát. Úgy lejáratott minket. Nah ettől a naptól kezdve nekem nem anya, csak „Tudodki”. Hiszen milyen jelzőt használjak rá?!
Annyira szégyelltem magam.. Majd 21órakor, felpattant, hogy ő megy, felkapott 2 csülökkel töltött bucit, köszönt a házigazdáktól, s elment. Jött érte a szeretője..
Nem erre nem találok szavakat.
Legújabb húzása, sok többi mellett, de ez már feltette az i-re a pontot:
csütörtökön kicsípte magát, s a kishúgom, elmentek állítólagos húga születésnapjára. Ma a fb-on keresztül értesültünk róla, hogy a húga a házassági évfordulójára volt hivatalos, ami keretein belül újra összeházasodtak. Ok. Érthetetlen okokból minket nem hívtak meg… Ok. De a gerinctelenség az egészben, hogy ott volt mamánk is, amiről szó sem esett eddig. S anyám a szeretőjével vett részt az egészen, a gyerek mellett… együtt vitték el moziba.. együtt buliztak az újboli házasságkötés után. S mindezt a kishúgunk nem mondhatja el. Szerencsétlen… hogy lehet ilyen helyzetbe hozni. S nagyon be lett tanítva. Pontosabban lefizetve, mert hiába kérdeztük egy egy beszélgetés alkalmával, hogy ugyan mégis mikor, hol, mit csináltatok, mondta a betanult szöveget. Szülinap, 5 en voltak, táncoltak, s voltak moziba, természetesen csak anyával.
A durva, hogy az elmúlt 2 napban kétszer kellett figyelmeztetni a gyereket, hogy szálljon vissza a földre. Már nem használja a kérem szót, „akarom, csináld ezt, csináld azt, vegyél ezt, azt” a divat nála most. Egyszerűen már most látja, hogy amit kiejt a száján azt megkapja… o.0
Rendesen elkezdődött a licitálás a kislány "kegyeiért"...
Annyi válság tanácskozáson vagyunk már túl. Amikor húgom itthon van, akkor folyamatosan megoldást keresünk a kialakult s élhetetlen helyzetre. Hiszen engem felőröl. Haza jön anyám, s én már kész vagyok. Tiszta ideg vagyok. S hiába, ez tudat alatt jön s tör rám. Menekülök akkor le TM-hez, ki a szabadba. Főleg akkor amikor a szobámba ül be.
A szülinapi zsúron addig jutottam, hogy bár apám nem ütheti meg, én meg fogom tenni, ha felhúz.
Mai lelepleződés után pedig, fogtam a talált képet s megosztottam az üzenő falár egy jó pár sor kommenttel. Elég durvára sikerült. Így élből blockoltam az érintett személyeket, akik láthatják s akik írhatnak nekem. Nem tudom kommenteket látni fogom e. De megmondtam húgomnak, hogy nekem nincs szükségem még erre is, hogy ilyen üzeneteket fogadjak. Próbálok távol állni minden dologtól ami lehúz. Nem akarok ilyen felesleges emberekre időt pazarolni. Tulajdonképpen ez a kép megosztás is egy ilyen last farewell volt.
Viszont felmerült egy érdekes elmélet. Mi van ha anyám mellében talált csomók talán még sem olyan ártatlanok, mint az első leletből kiderült. Ha ez az utolsó nyara s élvezni akarja? Szörnyű lenne, ha ez lenne az utolsó szavam hozzá. De, könyörgöm... nem ez a módja. S a naiv énem még azzal is kampányol a régi anyai szeretet mellett, hogy inkább ellök minket, mint hogy szembesülnünk kelljen azzal, hogy meg fog halni.
Kegyetlen egy dolog. Folyamatosan emlékeztetem magam, hogy ne ítélkezzek, hallgassam meg a másik felet is. Eddig vártam. Tovább nem várok rá, hogy ugyan mikor lesz kedve leülni s beavatni a döntésébe.
Azt hiszem az elmúlt 3 hónap elég volt. S olyan dolgokat engedtünk meg neki, amelyért más már rég kib@szta volna.
Remélem nem ez a variáció lesz. De, ha tényleg ez lenne a szándéka, becsületére váljon, hogy rendesen csinálja. Kiölt belőlem mindent, szinte.
Mondjuk, ha meg tudnám, hogy nincs sok hátra, én sem szeretném, ha mindenki úgy nézne rám, mintha rám lenne írva, hogy már csak 3 hónapom van hátra... Úristen... ebbe most nagyon belelovaltam magam..
S ez magyarázatot adna mindenre. Már figyelmeztetést is kapott a munkahelyén, mert váltás előtt lelépett.. mert randija volt.
Legutóbbi botránya: épp a pasihoz indult, levonatozott hozzá, de a pasi nem ment el a talira, mert apám miatt, a felesége baráti vacsorát iktatott be a randi időpontjára. Anyám vett egy üveg alkoholt, likőrt, egymaga megitta, s teljesen részegen fetrengett valahol egy vonatállomáson. Többször hányt, hívtuk, kikapcsolta a telefonját, nem lehetett elérni, nem tudtuk hol van. Reggel is rendesen hányt még, mikor vonatozott haza.
Újabban sokat iszik...
Apja végül is alkoholista volt...
S ilyen családdal a háttérben reménykedjek én normális életben. Ezért kell lelépnem ebből a szörnyű országból. Vár rám Seoul! :)
A szülinapi zsúron addig jutottam, hogy bár apám nem ütheti meg, én meg fogom tenni, ha felhúz.
Mai lelepleződés után pedig, fogtam a talált képet s megosztottam az üzenő falár egy jó pár sor kommenttel. Elég durvára sikerült. Így élből blockoltam az érintett személyeket, akik láthatják s akik írhatnak nekem. Nem tudom kommenteket látni fogom e. De megmondtam húgomnak, hogy nekem nincs szükségem még erre is, hogy ilyen üzeneteket fogadjak. Próbálok távol állni minden dologtól ami lehúz. Nem akarok ilyen felesleges emberekre időt pazarolni. Tulajdonképpen ez a kép megosztás is egy ilyen last farewell volt.
Viszont felmerült egy érdekes elmélet. Mi van ha anyám mellében talált csomók talán még sem olyan ártatlanok, mint az első leletből kiderült. Ha ez az utolsó nyara s élvezni akarja? Szörnyű lenne, ha ez lenne az utolsó szavam hozzá. De, könyörgöm... nem ez a módja. S a naiv énem még azzal is kampányol a régi anyai szeretet mellett, hogy inkább ellök minket, mint hogy szembesülnünk kelljen azzal, hogy meg fog halni.
Kegyetlen egy dolog. Folyamatosan emlékeztetem magam, hogy ne ítélkezzek, hallgassam meg a másik felet is. Eddig vártam. Tovább nem várok rá, hogy ugyan mikor lesz kedve leülni s beavatni a döntésébe.
Azt hiszem az elmúlt 3 hónap elég volt. S olyan dolgokat engedtünk meg neki, amelyért más már rég kib@szta volna.
Remélem nem ez a variáció lesz. De, ha tényleg ez lenne a szándéka, becsületére váljon, hogy rendesen csinálja. Kiölt belőlem mindent, szinte.
Mondjuk, ha meg tudnám, hogy nincs sok hátra, én sem szeretném, ha mindenki úgy nézne rám, mintha rám lenne írva, hogy már csak 3 hónapom van hátra... Úristen... ebbe most nagyon belelovaltam magam..
S ez magyarázatot adna mindenre. Már figyelmeztetést is kapott a munkahelyén, mert váltás előtt lelépett.. mert randija volt.
Legutóbbi botránya: épp a pasihoz indult, levonatozott hozzá, de a pasi nem ment el a talira, mert apám miatt, a felesége baráti vacsorát iktatott be a randi időpontjára. Anyám vett egy üveg alkoholt, likőrt, egymaga megitta, s teljesen részegen fetrengett valahol egy vonatállomáson. Többször hányt, hívtuk, kikapcsolta a telefonját, nem lehetett elérni, nem tudtuk hol van. Reggel is rendesen hányt még, mikor vonatozott haza.
Újabban sokat iszik...
Apja végül is alkoholista volt...
S ilyen családdal a háttérben reménykedjek én normális életben. Ezért kell lelépnem ebből a szörnyű országból. Vár rám Seoul! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése