Holtpont előtt

Hiába feküdtem be az ágyamba időben, még sem tudtam elaludni. Annyi gondolat ösztökélt cselekvésre, s annyit hessegettem el, kifogásokkal, s egyéb elméletekkel, hogy majdnem egy óráig, csak feküdtem, s felváltva könnyeztem, s éreztem a tettre készséget, de minden hiába. Maradtam a fenekemen. Vagy a hátamon.
Ennek az éjszakai feszült "eszmecserének", végül elkeseredett álom lett a vége. Álmomban Nyuszhoz mentem, s épp a legalkalmatlanabb időpontban. Nem csak számomra, a másik nőnemű egyednek is, ugyanis keserű véget ért. Nem az  álmom... hanem ő. S mi kovácsolja össze az embereket? A csapatmunka. Megpróbáltuk elásni, véletlen, bár szörnyű tettem bizonyítékát. Csakhogy, sehogy sem tudtuk nyomtalanul eltüntetni. ( a túl sok helyszínelők sorozat... :) ) Lényegében ennyi volt az álmom.

Hétfő: új hét, de közel sem új érzések. Minden maradt a múltheti. Megint egyedül maradtam otthon, bár ma, szörnyű álmom ellenére, kialudtan, s frissen ébredtem, s volt 2 órám felkészülni az iskolára. S sikerült! Bementem!
De minek? Festő tanár lelépett, egy óra ugrott máris, mert felkapta a vizet, hogy nem hoztunk alapanyagot a kollázs technikához. Csináltam egy borzalmas pasztell képet. Tényleg borzalmas. A tanárnő sem tudott hozzászólni, mert sem a színvilág nem ment át neki, s így nem tudott tanácsot adni, mit kéne v nem kéne vele csinálni. Hiszen "késznek" tűnt, de mégis olyan siralmasan szörnyű volt. Komolyan, a Mandulakockához tudnám hasonlítani. Erős volt, s nagy, színes, s "hatásos", mégis olyan gej, s száraz, silány.( A tanárnő az eddigi összes munkákat beszedte... csak nem tőlem. Én nem adtam neki oda. Az enyémet, csak ne tárolgassa. Majd még kitalálom mi lesz a legmegfelelőbb.)
Más: megérkezve, felmérve a létszámot, megakadt valakin a szemem. Pontosabban, pont, hogy nem akadt meg, mert elkönyveltem, hogy osztálytársnőm, valami másik osztálybeli ismerőse. De mivel különösebben, nem volt sem érdekes, sem szép, nem foglalkoztam vele. 5 percig.
Mert addig lefoglalt, az állandó nudista modellünk, aki a terem másik végében feküdt. S ilyenkor mindig előjön az érzés, miért csinálja? Nem igaz, hogy nem érzi magát furcsán. S mindig pörögnek a kérdések a fejemben. S ... ott akkor! A sokk...  MOSOLYGÓS SRÁC... ő volt az! levágatta  a hosszú barna haját. Kész teljesen sokkolt. Rá sem néztem egész végig. Mert szörnyűűű volt. Hátulról mint egy elcseszett kommunista rövid női frizura. Wáááh... (többiek szerint, csak elaludta)
Persze, mit ad a Sors, óra végén nagyban magyaráz nekem a tanárnő, mire oda jön. S kiderült, hogy nem a tanárnőre várt, hanem rám... o.O Hajlakk kellett volna neki. Nah, nem azért mert meghallotta, a kiakadásom, hanem, hogy fixálja a képét. De a hatalmas flakon, én az utolsókat rúgtam, vagyis fújta. Így kidobtam. Kapott tőlem egy papír... neeeeem, nem papírzacskót. :) Szimplán újság papírt. Amúgy eddig soha nem jött oda hozzám mosolygós srác. Sőt, köszönni sem nagyon. Meg amúgy sem. Semmi.
Többiek jót derültek rajta, hogy ennyire kiakadtam. Aztán helyre tettem őket. Hogy gondolhatják, hogy nem ez a legnagyobb problémám, hanem van valami, ami ezt a fantasztikus hozzáállást hozza ki belőlem.
S ez így ment a nap folyamán. Szerintem az egész évi haverkodásom vágtam ma keresztül a stílusommal egy délelőtt folyamán. Hazafelé a villamoson jött fel újra a téma, hogy engem miért is érdekelt Mosolygóssrác.... mikor ott a barátom. S tényleg: "mi van a barátoddal?" oh, fuck.. -.-"
Nem kéne hűségesnek lennem? - Jelenleg nincs kihez.- válaszomból kezdték kapiskálni, hogy mi lehet a szitu. De csak a lányok, Szemüveg Matyi, csak értetlenkedett.
Haza felé sétálva többször összetörtem. Rohamokban jön rám az egész, főleg, ha egyedül vagyok. De a zebrán átkelve éreztem, hogy kezd elfogyni a hitem, s bizalmam. S ha az sem marad már meg, akkor mi? S ott tudtam, ma, történni fog valami. Tudom. Kell, hogy történjen, mert már az este is szörnyű volt, nekem nem kell még egy ilyen este. S tisztán előttem van a kép, ahogy vonszolom át magam a zebrán, már tisztában voltam vele, hogy vagy ő , de ha ő nem én biztos teszek róla, hogy igazam legyen... Ezek a női megérzések.....
Romokban a lakás. Hiába takarítok, nem látszik. Laza ebéd, amit itthon milánóinak hívnak, valójában bolognai akar lenni, de annak sem nevezhető. Most még kolbász s szalonna is volt benne... So tényleg, csak pár villányit nyeltem le belőle. Nem kívántam. 2 narancs. Mosogatás. Közben gyerekkel matek házi, majd olvasás házi, nyúl takarítás. (megjött apa. ) Kád, mosdó, wc pucolás. (megjött anya). Nyúl pedikür- manikűr. Számítógép bekapcs. Hiba... Ténfergés. Este nyolc óra. Még várok. Anyám azzal a lendülettel, hogy én elhagytam a kis szobát, beült, esélyem sem volt, s kedvem sem, hogy visszaüljek mellé. Így maradtam húgommal, hát ha egyszer vége szakad a végtelen történetnek, s leteszi a telefont, s esetleg megkérdezi, hogy érzem magam.. nem tette.
Egy kórházas sürgősségis realítyt néztünk, vagyis szólt mellettünk. Én ugyan bámultam, de bárki láthatta, hogy tökre nem vagyok ott. Azon merengtem felhívom Nyuszt. Csak, hogy halljam a hangját. Még akkor is, ha ezzel eltaszítom. De az érvek mindig győznek. Ő nem akar engem. Én őt nagyon. Akkor keressen ő, ha majd akar. Ezzel az egy mondattal élem túl a napokat, óráról órára. Különösen szombat óta. S ezt az egy mondatot már vagy ezer mód kiforgattam, csak, hogy ne legyen unalmas.
Éjszaka még nehezebb. Mikor egyedül vagyok, a hangos gondolataimmal. Rá kellett döbbennem, hogy nincs mellettem senki. Családom.... XD Húgom, akkor kérdez rá bármire is, ha már hallja, hogy zokogok. S itt véget is ért. TM? aki körül újabban több a rejtély, mint anyám körül?! S akkor itt a barát lista végére is értem. Sziszám? Hím. nem várhatom el tőle, hogy csacsogjunk, s a lelkem ápolgassa, van neki is barátnője... Tehát ennyi. Ki maradt nekem? Ki van mellettem? Nyusz sincs. Itt hagyott a nagy büdös semmi közepén . Mitten im Nichts. Mint, ahogy Luisa kiderítette nekem legutóbb. Család, barátok nélkül. Gyönyörű kilátás, mit ne mondjak. Nem hiszem, hogy csodálkoznia kéne, hogy tényleg életem értelme. S este ez a gondolat csak még borúsabb volt. Mi érdekeljen még? A suli? Igaz, hogy magam miatt csinálom, de miért? Sosem akartam megöregedni, s valljuk be elég jó úton haladok afelé.... Nincs is jövő képem , részben emiatt. Vagy ami volt, az is oda van. Rábíztam a legféltettebb dolgaim, egy tök megbízhatatlan önző dögre. Hová tettem az eszem?!
S ebben a teljes felfordulásban, hangos tévé, bájcsevegő húg mellett, az asztalon lévő mobilom rezgésnek indult. S egyre hangosodott. (újabban, mindig ügyeltem rá, hogy normál hangereje legyen, meghalljam, ha csörög(NE). vagy mi. mint délután, amikor mosogatás közben sms jött. olyat ugrottam! s rögtön tudtam, bár az órára tekintettem, ez még nem az A dolog. Csak munka ügy. )
S nem elég, hogy veszedelmesen csörgött, még a név is stimmelt. Abban a pillanatban, feledve minden eddigi gyötrődést, bánatot, csak örülni tudtam. Önfeledten. 20 mp-ig. De az, az érzés valami csodálatos volt. Sikerült, úgy beleszólnom a telefonba, hogy Nyusz is meglepődött.
De ezt annyiszor játszottam le fejben. Ha meglátnám is max. örömömben sírnék, de még talán az sem. Csak röpülnék felé, s nem engedném el. Soha, soha, soha. Mert az a perc egy pillanatnyi ideig örökké tartana. ( más szó nincs rá) Belebújni az illatába, a nyakába, s úgy kéne lefejtenie engem. De ezt úgy sem értheti, hiába magyarázom.
Tudtam, hogy nem számíthatok semmire. De olyan kellemes volt hallani a hangját, olyan jó lett volna,  ha a szokásos hangnemben be tud számolni a napjáról, mert ez is hiányzik. Egy hete nem hallottam a hangját! De ma megtörtént! (Amúgy elmondása szerint a lecserélt fb profil képem miatt hívott fel. Pontosabban a szemeim miatt. Mert annyira szomorúak. S szeretné, ha boldogabb lennék.)
Próbálom felidézni, azt a pillanatot, ami még most is mintha, álom lenne. Talán a vele  töltött álmaim szoktam így leírni, mikor keserű az ébredés, mert rájössz, minden változatlan, s lehet így van. De most inkább úgy gondolok rá, mint a gyászos reménytelenséget, a csengőhang színezte a szivárvány ezer színévé. S így legalább boldogan alszom el, még ha az ébredés újfent csak keserű lesz.

Buddha meghallgatott... egész nap próbáltam, megérteni, csak akkor lehet, az igazán az enyém, ha elengedem. De mindig azzal érveltem, hogy nincs mit elengednem, mert már nincs semmim. Úgy látszik kompromisszumot kötött velem, hogy higgyek, még egy "kicsit". Szeressük őt is s az összes "felmenőjét", főleg akit Sorsnak hívnak.

Jó éjszakát! Szeretlek.