Történt egy s pár dolog, melyet elmondani is hosszú lenne, nem hogy leírni.
Március úgy repült el, mint ha itt sem lett volna, nem úgy mint tavaly. Jelenleg csak a tavalyi külföldi emlékeim vannak meg, még 3 hónapig. Utána majd meglátjuk. Lassan már egy éve, hogy írom a blogot.
Nagyjából összeszedem mi történt az elmúlt egy hónapban. Nem adtam fel az írást, csak épp nem vagyok formában. Leginkább anyám miatt. Mert, hogy kibaszottul rombolja az itthoni morált, hangulatot, mindent. Imádok itthon lenni..., ha ő nincs itthon. Nem mintha sok vizet zavarna, mert alapjáraton csendben van, s nem mozdul. Ha igen, akkor is max. álmában. Mert, hogy vagy alszik, vagy ül a gép előtt. Fura dolgokat csinált az utóbbi egy hónapban. Igazából már előtte is csak szemet hunytunk felette. Elnéztük. Most már idegesít.. s nem csak engem. Állítólag az apja halálának évfordulójának közeledte miatt akadt ki, s került depresszív hangulatba. Ki tudja. Apa ezt bevette neki. Annyiszor de annyiszor terveztem már el, hogy írok neki egy levelet, mert beszélni nem lehet vele. Ha meghallgatna is, tuti, csak elugatni. Vagy elzavarna, sőt nem zárom ki, hogy nekem esne.
Az apja halála.... igen ez az évforduló pont ma van. Rögtön tudatosult bennem, mikor belépve az ajtón sötétség helyett lágyan pislákoló fény szűrődött ki a konyhából. Ami valljuk be, nálunk még hallottak napján is ritka nem, hogy húsvét hétfőn.
Húsvét... a másik. Azt hihetné bárki, hogy az ünnep az azért csak ünnep egy valamire való családban. Csak a miénk még egy valamire való család sem. Egy közösség. Egy olyan vagyunk, de senki sem tudja miért. Mint a birkák a karámban, a legtöbbnek meg van a szerepe, egyeseknek nincs, egyesek nem tehetnek mást, csak sodródnak a nyájjal. Mások nem lennének meg a nyáj nélkül. De ez nem család!
Mikor kiejtem ez a szót érzem a szorító érzést a gyomrom tájékán, a torkomban, érzem, hogy elszorít, feszeget, s legszívesebben a felszínre törne ez a cseppet sem nyugodt, s kellemes érzés. De nem lehet, akkor önmagam előtt is végérvényesen tisztázódna minden. S erre még nem vagyok kész. AZ ünnep szó is lassan a családdal hasonlatos érzéseket fogja kiváltani belőlem. S sajnos Nyusz sem tudja pótolni, azt ami emelné az "ünnep " hangulatát. Nem is akarja. Neki nincs szüksége illúziókra. nekem még lenne. Szükségem lenne rá, hogy önfeledt legyek, még ha nem is a családommal. Hiszen ők abszolút hasznavehetetlenek. S csak összeszorul a szívem, ha a legkisebb húgomra gondolok, hiszen neki még inkább szüksége van mindenféle ilyen élményre, ha nekem ennyire hiányzik a család valódi fogalma, mit élet át ő. Vagy ő már nem is érzékeli, hiszen sosem volt igazán részese? Én meg csak a saját múltam siratom, ahogy szoktam?
Semmi húsvét, de még egy darab 15 forintos tojás sem. Persze, kishúgom kapott egy csomagot. De mi?!
Semmi. Locsolást?! (Nyusztól igen, pontban éjfélkor a zuhany alatt. :) )
Hányingerem van az itthoni légkörtől. A szobám. A menedékem. Imádom, de ide telepszik be már reggel fél nyolc nyolc között a fertő, a negatív hangulat megtestesítője, hogy a reggelt, s a délelőttöt itt töltsem, s mint, aki jól végezte dolgát lefeküdjön aludni. Délután kettő s 3 között felkelve, egy fél doboz cigi után hazaérve ugyanitt találom, a szobámban. Ahova leülni nem tudok húgommal, mert ha anyám mögé ülök, én vagyok a kártékony rossz, aki utána sunnyog. Undorító. A türelmem meg csak fogy. Újabban kilincsre csukom az ajtót, nehogy eszébe jusson bejönni éjszaka. Mert nincs ám nyugodt álmunk! Ha én kikapcsolom a gépet, határozottan tudatva, hogy itt aztán semmi keresnivalója, mert, hogy ha nem a fő gépnél ül, akkor a nagyszobában, de ha onnan apa kizavarja, a fény s hangok miatt, akkor a 3. számú géphez ül le szintén a szobámba. Történt egyszer, hogy én kikapcsolva a gépem, fogat mosva arra értem vissza a szobámba, hogy visszakapcsolta, s átült az főgéphez, nehogy már ki kelljen mennie. Nem tudom mit gondol ilyenkor.
Újabban már nem is köszön nekem, ha munkába megy. Érdekes. Tehát ez az én anyám. Bemutatom.
Tehát ami az elmúlt hónapban történt:
- volt egy buli amin, 4 hónap 3 hét után találkoztam a volt tánctársammal, persze nem önszántamból.( jó buli volt, de nincs kedvem írni róla)
- volt egy nemzeti ünnep amikor nem csináltam semmit.
- 03.20-án 2 évesek lettünk Nyusszal, amit elfelejtvén, a többi haverjával moziba invitált, késtek, idegesítettem, nem akarta, hogy nála aludjak, kiborult, mert szar napjai voltak, leszállva a vonatról, rádöbbent, hogy nincs nála lakáskulcs, apjához sétálás közben összevesztünk, s majdnem szakítottunk, de azóta kb miden rendben. S éjfélkor megköszönve neki a 2 évet rájött, hogy ma 20.a volt, s fuck you everyone. kb.
- sokat volt külföldön
- bolondok napja, semmi extra
- 03.31. buli osztálytársnőmnél, ahol nem voltam részeg, de tök jól éreztem magam. aznap még szolidarítottunk a világi megmozdulással, s lekapcsoltuk a világítást egy órára, s kihagytuk a színházak éjszakáját.
- bicikliztünk TM-mel, s mekiztünk is:)
kihagytam 2 fotó órát, de helyette voltam a Tanár úrnál rajzolni. Sok tippet kaptam megint tőle az élethez. Pl. írjam le mi leszek pár év múlva s hogy képzelem el magam. Mert segít. Lefogom írni, majd.
s pótoltam még rajzokat. ez mind azon a héten volt mikor nem dolgoztam hétköznap.
Elegem van ebből a melóból. pont
De ez nem ilyen egyszerű. Sosem beszéltünk. Ő sem beszél velünk. Ő is csak mással beszél. Ahogy én is mindig mással beszéltem. Most pl a blogommal. Vagy nagy ritkán húgommal, vagy Nyuszra zúdítom minden bajom, vagy a Tanár úr segít.
Múltkor nagyon kiakadtam. Szegény Nyusz csak pislogott, hogy mit csináljon, olyan kétségbeesetten zokogtam. Alig bírtam abba hagyni. Alig bírtam nem teljesen "meztelenre" vetkőztetni előtte az összes érzésem. De végül nem tettem. Akkor nagyon kiszolgáltatottnak éreztem volna magam.
Sajnálom, hogy ilyen kuszára sikerült ez a bejegyzés. Lesz még jobb is.. meg rosszabb is:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése