A Föld szívcsakrája

A péntek éjjel küldött válasz sms-emre, csak szombat reggel kaptam üzenetet. Biztos, ami biztos beállítottam ébresztőt, ha nem kelnék fel a csipogásra. De az üzenet jelző hang elmaradt a telefonomról. Viszont húgom még időben szólt, hogy 3 óra múlva jelenésem van egy pályaudvaron, ha mégis osztálytársnőmmel s barátjával tartok. Ugyanis TM-mel bicikli túrát szerveztünk, amire meghívtam ég 2 főt, s egy kutyát.:) De TM lemondta, dolgoznia kellett. Én meg vacilláltam. Olyan gyertya tartó feelingje lett az egésznek. Bár tudtam, hogy ettől nem kell félnem, hisz nem akárkikkel megyek. De mégis szomorú voltam, hogy TM nem jön. Végül elkértem húgom telefonját egy sms erejéig. S "rábólintottam."
Ennél hosszabb délelőttöm még nem volt. Egy óráig, vagy többig, csak tanácskoztunk a kis szobában, míg a családunk legkisebb tagja a konyhában tv-zett.
Kibújt a szög a zsákból. Apa egyáltalán nem akarja, hogy anya lelépjen. Érthető. Viszont, mi nagyon akartuk. Feltéptük a régi sebeket. Átrágtuk magukat a rossz emlékeken. Magyaráztuk a félreértett szituációkat, s próbáltuk megérteni, hol, miért, miképpen csúszott félre családunk harmóniája. Úgy ahogy sikerült. Vasárnapra, egy ősgyűlés volt megbeszélve, ahol anyát szembesítjük a dolgokkal.
Majd csomagoltam, s indultam. Időben indultam, még vásárolni is volt időm, csak épp a villamos robbant le. De szerencsére egy fél pillanat alatt reagáltam a helyzetre, s már a metróra vártam, miközben értesítettem "túra társaim", hogy vegyenek nekem is jegyet. Így öt percet ha késtem. Még volt 15 percünk az indulásig.
Elfoglaltuk a helyünket, s kibontottuk a Frissítőket, s kezdetét vette a kirándulásunk. A terv szerint a Dunakanyarban kellett keresnünk egy jó kis részt, ami alkalmas tűzrakásra, s sütögetésre.
Még hajókáztunk is...! ... 3 percet. :D 300 forintért. De valahogy át kellett kelnünk a Dunán. Elkezdtünk bóklászni. Nikolajjal a fejünkbe vettünk, hogy előbb keresünk egy jó kis magaslatot, s Duna kanyart fogunk fotózni, mert annyira szép. Elindultunk dél felé, s kiszemeltünk egy patakot melyet követni óhajtottunk. Kertek alatt vezetett az utunk. Majd becsatlakoztunk a fő turistaútvonalra. Annyian voltak! De mind felkészültek, turista- erdő járó ruhában: barna, khaki, terep, zöld színekben. Én meg szürke rózsaszínben...:) Így kell ezt.
A Rám szakadékot kihagytuk. S inkább letértünk a turistaútról. Egy erdőgazdasági úton haladtunk a villanypásztor mellett. Reméltük, hogy a kerítés jobbik oldalán állunk. Véget nem érő menetelés kezdődött. Nyikolaj elől, a fecsegő lányok hátul, a gyermek, kutya képében pedig a két csoport között. Próbált minket terelni, terelői véréhez hűen.
Mivel egy völgyszerűségben voltunk, eléggé eltértünk a magaslat kereséstől. Így egy "lankásabb" hegyoldalhoz érve, bevettük a hegyoldalt, átgázolva a több méter mély avaron, s egyéb avarban élő dolgokon. Ezt soha többé! Azt hittem sosem érünk fel.
Majd hűen önmagunkhoz megint csak egy erdőgazdasági úton folytattuk a túránkat. Véget nem érő kanyargások a mélység felett. De! Egy vad nyulat sikeresen meglestünk. S csudi szép zöld gyíkokkal is találkoztunk. :)
Egyetlen egy biciklis jött velünk szembe. Pont mikor az okos telefont segítségül hívva, próbáltuk meghatározni, hol vagyunk, vagy legalább merre tartunk. Dobogókő felé vitt az utunk. Kiértünk egy mű útra. Hárman egy irányra szavazva jobbra indultunk, majd megkezdődött az utolsó 3,3 kilométeres Dobogókőre kaptatás. A szakasz első fele maga volt a rémálom! Olyan meredeken kellett felmenni.... s mi már annyira fáradtak voltunk. n a csomagok miatt, barátosném a dohányos tüdeje miatt kapkodta a levegőt. S amúgy is.
Tény, hogy gyönyörű vidéken vezetett utunk, de ezt abban a pillanatban nem tudtuk értékelni. Amint vízszintes talajt ért a talpam, viszont volt időm nézelődni. S élvezni a természet hangját. A zöldet, s tiszta levegőt, a nyugalmat. S mikor meghódítottuk a Dobogókőt, nah, az maga volt a mámor! :)

Itt régebben egy patak bukkanhatott a felszínre

Zöld

Fent vagyunk

Dobogókő megmászása mellett döntöttünk, mert tudtuk, hogy az valami község féle, tehát nem csak egy elnevezett rét, ahova esetleg kilyukadunk, s sehol semmi.
Nem akartunk sötétben az erdőben bóklászni, így ez biztos pontnak tűnt. S én még amúgy sem voltam fent.
Elindultunk hát megkeresni a buszt... mielőtt tüzet raknánk. Szerencsénkre.. Ugyanis 15 percünk volt az utolsó busz indulásáig! Ha megálltunk volna egy tíz-tizenöt percre, hogy együnk, akkor lekéssük. De felesleges ezen gondolkodni. Ott voltunk, a busz indulásáig még volt időnk, így ott helyben előszedtünk egy kis szalonna- kolbászt, hogy némi energiához jussunk. Szegény Kuty is ki volt már. Alapjáraton nem szereti a szalonnát. Hát most nem esett nehezére megenni.
Leszánkáztunk a busszal Pomázig, s onnan héveztünk. Mint akiket agyon vertek úgy ültünk a héven. Már előre féltünk a másnapi izomláztól. Ami szerencsére elmaradt. De egy kiadós alvás nem!