A karmáról

Kezdem a keddel. Egy dolog maradt meg, a munka, s az hogy a szadista nőnemű felettesem, olyan helyre osztott be, amihez közöm sem volt. Elképedt arcom látva, csak annyit fűzött hozzá: "ne fossál, megugrod!" - köszi... a sírás környékezett, hát ez sem esett épp jól. Ráadásul aznap, a bohókás munkatársam sem volt oly kedves. Vagy csak hozzám nem volt kedve. A kezdeti hisztit leszámítva, nem volt baj a munkával, bár párszor arra jött a nőszemély s próbált baszogatni.

Szerda: 
Reggel összefutottam anyámmal, aki felettébb furcsa volt. Először is megkérdezte, hogy "- Tényleg s mi van a .... -nal? (Nyusszal)"
- Semmi. (vállvonás)
- S mióta?
- 3 hete.
-Az fasza....! ( így fejezte ki, sajnálatát.) Majd ezek után megkérdezte van-e pénzem kajára. Mondom, itt az ebéd a hűtőben, nem? Amúgy van. - De te is mire hazaérsz...  (kajak rosszul éreztem magam, hogy most megsajnált. Ne sajnáljon meg, hanem legyen anya. Olyan szánalmasnak éreztem magam.)
Voltam suliban, s mindenki meglepődve fogadott (nem csak az új hajam miatt), hiszen azt hitték szellemet látnak..: igen, egy ideje nem voltam bent. A hajam, meg amúgy sem tetszett nekik.
kihagytam a fotót. Helyette TM-mel lógtam. Majd este elmentünk futni. De ha, jól emlékszem erről a napról még képeket is postoltam.
Csak azt nem említettem, hogy összefutottunk a szüleinkkel, kik egy park árnyékos padján ültek, s láthatóan megzavartunk egy beszélgetést....

Csütörtök: itt maradtam le. Köszönhetően egy családi "krízisnek"
Úgy volt, hogy ma reggeltől kirándulunk, hiszen legálisan nem mentem suliba, mert nem volt.
Persze, a futás annyira leszívott minket, hogy elfelejtettük megbeszélni a részleteket. Én személy szerint 11kor ébredtem, s rögtön néztem a telefonom, hogy  jött e sms, vagy valami. Email várt, miszerint TM-nek kijött az allergiája, így nem jön sehova, de a piacra elkísérhetem.... jó kis időtöltés. :)
Inkább valami furcsa oknál fogva, úgy gondoltam én ma képeket fogok csinálni, az új hajamról. Aztán reprodukáltam egy képet is, ha már elővettem az állványt. Egyedül voltam otthon egész reggel, s délután, volt időm bőven a bohóckodásra. Bár elég kimerítő volt, a gép s a vászon között ugrálni. Még a vállam is meghúztam, egy hátra bukfenc közben. Úgy gondoltam, úgy gyorsabb lesz. Az volt, csak fájt:) A fél száz képből, ha 4 használható, akkor már sokat mondok. Így, hogy nem volt asszisztensem, eléggé nehéz volt jó képet csinálni. De a legnehezebb mosolygós kép készítése volt.... fel is adtam. Nem ment.
Bár apám megkért pár dologra, nem csináltam meg. Ahhoz ki kellett volna mozdulni, így mikor haza ért nem volt jó kedvében.
Majd később, hozzám vágta, hogy majd beszélnünk kell. (szépen, elkönyveltem magamban hogy nah, most ér véget az életem a belvárosban, s szépen, most ki fog dobni, s már csomagolhatok is... ) Jobb gyorsan túl esni rajta alapon, utána mentem, hogy beszéljünk akkor. Mindenre fel voltam készülve... azt hittem... de arra, hogy apámat sírni látom, 22 év után... nah ez nekem is sok(K) volt.
Közölte, hogy a tegnap esti beszélgetése az anyámmal nem volt valami fényes, s nem hozott pozitív eredményt, így anyám elköltözik..... Kis húgom lépteinek zaja libbentett minket szét, az ölelésből.
Én rohantam le TM-hez, vittem húgom is hiszen, nem akartam, hogy azt hallgassa, hogy apám zokog a párnáján...
Tulajdonképpen fele annyira sem borultam ki, mint mikor Nyusz hagyott el. Pár könnycseppet azért kaptak az egerek, de gyorsan elkezdtem látni a pozitív oldalát, annak ellenére, hogy apám fizetést, min. fél év múlva kap, s anyám tartotta el a családot. A beszélgetés végére már egész beleéltem magam a főnök szerepbe.
Igaz nem így akartam egy gyereket, meg lakást, de eléggé élveztem. Sőt még talán  örültem is neki, hogy nyugi lesz, nem stresszeli anyám az egész családot... Mintha egy nagy riválisom semmisítettük volna meg. Elég furcsán álltam az egészhez. S tulajdonképpen, apám miatt jobban aggódtam, mint bármiért. Ugyanis régebben még találtam egy búcsú levelet. (volt már ilyen külön válós időszak, volt, hogy apám járkált el éjszaka) S annyira megérintett ez az egész. 30 év!  Harminc éve egymásnak éltek. Apám eléggé antiszociális. Emberi kapcsolatok terén a teljesítménye nulla. Nincs neki senki más anyámon kívül, ő volt a társa eddig mindenben. Nincs anyja, mert 22 éve nem áll szóba vele,  gyakorlatilag az apja halála óta, a húgát sem tekinti létezőnek. S a barát szó sem létezik a szótárában. (mondjuk ezt megértem). Így érthető, hogy mekkora pofon neki ez az élettől.
S mikor lent ültünk TM-mel az udvarunk lépcsőjén, s azt fejtegettem, hogy akkor lennénk igazán nagy sz@rban, ha apa is a körülöttünk lévő emberek mérhetetlen önzőségét megengedné magának. Attól féltem titkon, hogy mire felérek vérben úszva találom. Hogy hirtelen felindulásból kihasználta az alkalmat s véget vetett mindennek. Persze ezt is elütöttem egy poénnal, hogy akkor TM költözhet hozzánk, s igazi kollégiumi hangulat lesz.
TM nem értette ezt az önzőség dolgot. Pontosabban én nem értettem, hogy ÉN miért nem engedhetem meg magamnak, ha mindenki körülöttem, kedve szerint cselekszik. Elmeséltem neki a nagy félelmem. Miszerint nem biztos, hogy itt beszélgetnénk, ha csak egy kevés altató, vagy nyugtató is lenne itthon. Rádöbbentem, hogy veszélyes ezt egy otthonban tárolni. Hiszen mennyire egyszerű bevenni őket s elaludni. Örökre. Ezen a gondolaton csak a karmám gondolata tudott enyhíteni. El kezdtem elmélkedni, mi van, ha most megint csak az előző életemben megengedett gyengeségem miatt szenvedek, s így sosem jövök ki a körforgásból. Ugyanakkor mégis bizonyíthatnám, hogy már pedig én nem akarok Nyusz nélkül élni. Mert így csak azt érzem, hogy a levegőbe beszélek. Legjobb lenne, ha már most tudnám magam hibernáltatni, akkor kikerülném a karmát. De felébredni egy idegen világban? Olyan lenne, mint egy idegen országban újra kezdeni, barátok, család nélkül.(bár most is csak egy húgom van s TM)  Annyira röghöz kötött lettem. Már csak ezért is gondolom, hogy nem vagyok evolúciós szempontból egy megfelelő egyed. Annyiszor de annyiszor eszembe jut, hogy nekem nem ez a világ való.
Az imént leírt sorokkal, persze jól ráijesztettem TM-re s húgomra, de annyira nem értenek meg. Ők is csak maguk sajnálják. De, hogy nekem mi jó mindebből, egyik sem mondja. Ráuntam mindenre. Nem találom a célt, s az értelmet. Megyünk előre napról napra, de hova, s minek. Senki nem tudja. Senki nem érti, hogy a világegyetem egy időszakos teremtményei vagyunk. Mint a tavak, folyók.
A túlnépesedésről nem is beszélve. Amikor egy faj túlszaporodik, csúnya véget ér.
TM-mel megbeszéltük, hogy azért 2012.12.21-et még érdemes megvárni, hát ha a Sors elrendez mindet. Meg a Világ vége bulit nem kéne kihagyni...:)
Tehát ilyesfélékről szólt a női csevej, egy májusi csütörtöki nap az udvarunkon.
Haza érve, csak azt vártam mikor pakol már anyám s még meddig kell kibírni mellette. S amúgy is, mikor megy már el. Nem ment. Haza ért a munkából s leült a gép elé. Már csak ezért sem tudtam blogot írni. Újabban, csak felidegesítem magam, ha befoglalja a helyet. Nem szólok neki, csak elfoglalom magam.
Viszont elhatároztam, hogy húgomnak is tudnia kell ezekről.
Péntek:
A munkahelyre rohanva értesítettem, hogy este ne menjen sehová, mert nekem beszédem van vele. Persze ezt kedvesebben, hogy ne hozzam rá a frászt, de biztos tudta, hogy valami baj van, mert amúgy nem szoktam ilyet kérni. Bár egyszer valami jót is elújságolhatnék már neki így. :)
A munkában:  csodák csodájára a sztahanovista diktátor felettes szabadságot vett ki, így én élvezhettem egy asztalnál a tingli- tangli melót..., míg meg nem szólalt a telefon. S bele nem szólt egy a hangzavar miatt első pillanatban ismeretlen ismerős férfi hang. Nyusz. Olvasta, hogy nincs minden rendben anyámmal. Még szerencse, hogy nem tudtam neki elregélni.
A telefon hívás után se híre se hamva..... :(
Haza érve, anyám a gép előtt találtam, húgom a telefonon lógott. Így nehezemre esett beavatni, hisz úgy terveztem, hogy anyám nem lesz otthon. Végül bezárkóztunk a fürdőszobába. Anyám a maradék száraz Martinim itta meg, fülén a fejhallgató, üvöltött benne valami primitív magyar hangok halmaza.
Húgom is feldúlta a dolog, rögtön ment volna, s csomagolt volna, csak, menjen már innen anyánk.
Annyira hihetetlen, hogy erre a szintre jutottunk. Valahol megalázó, megrázó, fájó, s felfoghatatlan.