Már az ágyban éreztem, hogy rosszul keltem. Vasárnap kezdődött az egész nyűgösség. A hormonok. Felkeltem, de láttam, hogy nem lesz valami eredményes nap ez, ha nem ráz fel valaki. Végig az járt a fejemben, hogy anyák napja van. Leginkább az nyomasztott, hogy osztálytársnőm tegnap részletezte a vasárnapjukat, miszerint rokon látogatás a program, s reggel temető a virágbeszerző körút, s sorra látogatják az anyukákat, nagymamákat a párjával.
Úgy gondoltam, nekem is kéne el kéne tolni a pofám mamámhoz. De egyedül képtelennek éreztem magam, s már kezdtem aggódni, hogy még anyák napján sem vagyok képes elmenni hozzá. Húgom sem volt valami vevő az ötletre, legalábbis nem tudtam meggyőzni elég gyorsan. Aztán pedig eszembe jutott, hogy vajon Nyusznak eszébe jut e, vagy van e valaki, aki szóljon neki, hogy hívja fel a nagymamáját. Sokáig ezen rágódtam, majd elkönyveltem, hogy ha máshonnan nem fb-ról úgy is megtudtam, hiszen boldog-boldogtalan ezt posztolta ki...-.-
Nagyon lehangolt a reggel. 5-10percet ha lent voltam a konyhában, ittam, bambultam az ablakon, aztán úgy döntöttem jobb mindenkinek ha visszamászom az ágyba, de főleg nekem. Csak folytak a könnyeim, nem tudom hogyan, s miért. Egyszerűen csak kiborított az újabb vasárnap.
Aztán Apa mentett meg minket. Közölte, hogy öltözzünk, megyünk anyáknapozni... o.O ?! Kb. ilyen szemeket mereszthettem mikor közölte, hogy ő is jön, s ellen vetésem ellenére az anyjához is elmegyünk, VELE. Apámmal, aki 22 éve nem áll szóba az anyjával, személyes sérelmek miatt.
Első utunk a temetőbe vezetett. Nem csak a virágok miatt. Vittünk virágot a Dédi sírjára. Apa közben kattogtatott ezerrel az új kompakt fényképezőgépéjével. Persze én is vittem a gépet, hiszen a majálisos mini riport elmaradt érdeklődés hiánya miatt. Így pótoltam ezzel.
Aztán Apa mentett meg minket. Közölte, hogy öltözzünk, megyünk anyáknapozni... o.O ?! Kb. ilyen szemeket mereszthettem mikor közölte, hogy ő is jön, s ellen vetésem ellenére az anyjához is elmegyünk, VELE. Apámmal, aki 22 éve nem áll szóba az anyjával, személyes sérelmek miatt.
Első utunk a temetőbe vezetett. Nem csak a virágok miatt. Vittünk virágot a Dédi sírjára. Apa közben kattogtatott ezerrel az új kompakt fényképezőgépéjével. Persze én is vittem a gépet, hiszen a majálisos mini riport elmaradt érdeklődés hiánya miatt. Így pótoltam ezzel.
S A VIRÁGOK! Az a rengeteg török szegfű! Imádom őket. Olyan kis aprók, s tarkák...a lilától az élénk pirosig minden színben pompáznak. Kedves kis virágok, melyek a ballagásokra emlékeztetnek. Ha virágkötő lennék tuti, hogy egy csomóféle csokrot találnék ki velük. Valami innovatívat.
Mielőtt elindultunk apám mondta, hogy hozzam a jogsim, mert én fogok vezetni.. Jót nevettem rajta. Már csak azért is mert a jogsi mindig nálam van, továbbá mert augusztusban lesz 4 éve, hogy megszereztem, s csak egyetlen egyszer vezettem, akkor is egy év kihagyással. Tehát elfelejtettem. Nem is volt semmiféle rutin amire alapozni tudtam volna. Apám sosem jött velem el vezetni, s sosem segített, hogy ez másképp legyen. Csak akadályozott. Kétszer ülhettem be a kocsiba a kormány mögé, még a jogsi előtt falun, s egyszer jogsi szerzés közben, egy megfordulásra. Azt mondta mindig, őt sem engedte az apja vezetni, így vett magának autót. Vegyek én is....
De mint írtam ez egy rendhagyó anyák napja. Beültetett a kormány mögé. S csak azért ültem be, hogy lássa, hogy mennyire elfelejtettem mindent. Kezdve onnan, hogy milyen sorrendben állnak a pedálok.... (most lehet szőkézni... ) Persze, minden emlékem meg van a vizsgáról, meg arról, hogy milyen utakon vezettünk, melyiknél hol kell szabályosan menni. De ezen kívül. A SIKK-es induláson kívül nem sok maradt meg.
Hát volt rémület rendesen. Húgom jót röhögött, s folyton azt kiabálta index, anyám mögülem valami egésze más üvöltött, apám pedig, vedd le a lábad a kuplungról nem az a fék, vagy épp azt, hogy VÁLTS! Tartsd a 60at. Ja, mert ezért is szólni kellett... Hogy sebesség határ... meg ilyen apróságok... nem remegtem mikor kiszálltam, hanem konstatáltam, hogy ezt megköszönhetem szüleimnek, hogy van jogsim, de semmi gyakorlatom. Egyszer úgy is vezetek majd kamiont... csak még nem tudom mikor. Úgy is lesz rá jogsim. Nah, meg motorra.
Hát volt rémület rendesen. Húgom jót röhögött, s folyton azt kiabálta index, anyám mögülem valami egésze más üvöltött, apám pedig, vedd le a lábad a kuplungról nem az a fék, vagy épp azt, hogy VÁLTS! Tartsd a 60at. Ja, mert ezért is szólni kellett... Hogy sebesség határ... meg ilyen apróságok... nem remegtem mikor kiszálltam, hanem konstatáltam, hogy ezt megköszönhetem szüleimnek, hogy van jogsim, de semmi gyakorlatom. Egyszer úgy is vezetek majd kamiont... csak még nem tudom mikor. Úgy is lesz rá jogsim. Nah, meg motorra.
Még szerencse, hogy FT(fősulis tanár exem) mellett nem kellett vezetnem. Bár mondta, hogy segít. De amilyen a természete, még most is ezt hallgatnám.
Bezzeg, Főnix mellett. Mennyire jó volt vezetni, mert, hogy ő volt az egyetlen aki követelte, hogy beüljek s vigyem haza. Csak ült, lehúzta az ablakot, s hagyott. Még meg is kérdeztem, hogy nem fél, hogy itt halunk meg? Azt mondta 60-nál nem igazán fogunk meghalni. Főleg, hogy senki nincs az utakon.
Jaj, ezek az emlékek! Fel kéne hívnom. De nem merem, már jó ideje. Múltkor megtaláltam a levelét a gépen, bescanneltem, hogy ne vesszen el. Tulajdonképpen, ugyanazokat írta le nekem, mint amiket Nyusz hozott fel. Ez vajon valami pasi betegség? Még jó, hogy Főnix hivatalosan nem dobott, mert kezdeném szarul érezni magam, hogy mindig ezt kapom. Belátom, már akkor beláttam, hogy Főnix mellett megőrülnék, de... annyira tökéletlenül tökéletes volt. Megtaláltam a róla készített alvós lesi fotókat. Mellette sosem tudtam aludni. Bár ezek a képek inkább fesztiválokon készültek, szóval nem csoda. S ilyenkor mindig fotóztam, egyszer a lakásán rajzolni kezdtem el. Elég nyomi lett.
Még a szex sem volt jó vele. Mondjuk az nem is csoda, hiszen első volt.
Azért nagyon sok a maga módján gyönyörű estét adott. Már csak azzal is mikor eljött elém kocsival, s a kocsiban ültünk s dumáltunk. Majd elköszönt s ment mindenki a maga dolgára.
Bezzeg, Főnix mellett. Mennyire jó volt vezetni, mert, hogy ő volt az egyetlen aki követelte, hogy beüljek s vigyem haza. Csak ült, lehúzta az ablakot, s hagyott. Még meg is kérdeztem, hogy nem fél, hogy itt halunk meg? Azt mondta 60-nál nem igazán fogunk meghalni. Főleg, hogy senki nincs az utakon.
Jaj, ezek az emlékek! Fel kéne hívnom. De nem merem, már jó ideje. Múltkor megtaláltam a levelét a gépen, bescanneltem, hogy ne vesszen el. Tulajdonképpen, ugyanazokat írta le nekem, mint amiket Nyusz hozott fel. Ez vajon valami pasi betegség? Még jó, hogy Főnix hivatalosan nem dobott, mert kezdeném szarul érezni magam, hogy mindig ezt kapom. Belátom, már akkor beláttam, hogy Főnix mellett megőrülnék, de... annyira tökéletlenül tökéletes volt. Megtaláltam a róla készített alvós lesi fotókat. Mellette sosem tudtam aludni. Bár ezek a képek inkább fesztiválokon készültek, szóval nem csoda. S ilyenkor mindig fotóztam, egyszer a lakásán rajzolni kezdtem el. Elég nyomi lett.
Még a szex sem volt jó vele. Mondjuk az nem is csoda, hiszen első volt.
Azért nagyon sok a maga módján gyönyörű estét adott. Már csak azzal is mikor eljött elém kocsival, s a kocsiban ültünk s dumáltunk. Majd elköszönt s ment mindenki a maga dolgára.
Nah vissza a közel múlthoz!
Épségben eljutottunk a nyanyához( így hívom már jó pár éve apám anyját, jó pár éve én is kerültem. Mikor tizenéves voltam, s anyám szólt, hogy jön én a könyvtárba mentem tanulni, vagy olvasni).
Kellemes csalódás volt. Kiderült, hogy valaki mégis csak tanult a családban. Tele volt keleti szobrokkal a lakás, japán képek, Buddha szobrokkal, fa faragványokkal. S rengeteg kötelező olvasmány, a nagy klasszikusok.
Majdnem sírva fakadt mikor meglátta apám. Könnyezett. Zavarban volt. S mint minden idősebb ember rögtön szedte elő az ünnepi kávéscsészéket. Hiszen ünnep volt. Kaptunk bolti sütit, ami meglepően finom volt. Sosem sütött szerintem. Még jó, hogy nála elrakva ilyen süti, hisz váratlanul állítottunk be. Boltnak meg se híre se hamva. Ki költöztették valahova az istenháta mögé. Ott vett a lányával egy kertes házat. De még busz megálló sincs, járdát meg nem ismerik. Tehát arra jó az egész, hogy a nagycsaládos kertes "házasok" elmondhassák, hogy a fővároshoz közel laknak. Nah igen, de nekik van autójuk. De a nyanyának nincs, a lánya nem viszi be vásárolni, egyedül BKV-zik be s cipekedik haza.. Szörnyű. Még ennyit sem tesz meg a lánya, hogy együtt vásároljanak, ha már a házából élősködik... No comment. Vannak akiket lehet vezetni, lehet akiket nem.
Már csak azért is jó, hogy írom ezt a blogot hátha, emlékezni fogok, hogy még a saját lányommal is vigyáznom kell. Vagy például az anyámmal.
Ezek után mamához indultunk. Odafelé anya vezetett. Ő sem ült már a volán mögött jó 3 éve. De azért megmutatta, hogy kell vezetni. Persze már hívta is a szeretője. S mamától már rohanni kellett haza.
Mama nagyon nagyon örült nekem. Meg kéne majd látogatnom. Még az ölébe is ültetett. Olyan áhított szemekkel nézett rám. Teljesen elszégyelltem magam.
Haza érve, anya átöltözött s lelépett. Szegény kishúgom még szinte kétségbe esve szólt utána, hogy hova megy, de választ nem kapott. ... beteg volt egész héten. S nyűgös.
De azért míg én mosogattam, ha már ez rendhagyó nap, addig ő kitakarította Csokit, a degut. Végén meg-akadt, s hisztizni kezdett, de azért ügyesen megcsinálta.
Érzi, hogy valami készülőben van. Ő is feszült. Anya nem jött haza. Ha jól tudom onnan ment dolgozni. Vagy hajnalban ért haza, hogy elinduljon a munkába. Így telt el az anyák napja. Bár tény. hogy legalább az új módi szerint legalább puszit adott. Mert hogy felhozta, hogy már csak miattunk is lelép, mert MI elhidegültünk tőle. S majd a szeretője lányaival újrakezdni, s velük majd baráti kapcsolatot alakít ki. Nah ilyenkor gondolom, hogy buta. Mintha nem hallott volna, a magyar népmesék gonosz mostoháról. Vagy csak ennyire naiv. Bár nem tudom, hogy mi miért nem érdemeltük meg. Vagy épp kishúgom. Ő még nem hidegült el tőle. Az egész dolog sántít.
Kellemes csalódás volt. Kiderült, hogy valaki mégis csak tanult a családban. Tele volt keleti szobrokkal a lakás, japán képek, Buddha szobrokkal, fa faragványokkal. S rengeteg kötelező olvasmány, a nagy klasszikusok.
Majdnem sírva fakadt mikor meglátta apám. Könnyezett. Zavarban volt. S mint minden idősebb ember rögtön szedte elő az ünnepi kávéscsészéket. Hiszen ünnep volt. Kaptunk bolti sütit, ami meglepően finom volt. Sosem sütött szerintem. Még jó, hogy nála elrakva ilyen süti, hisz váratlanul állítottunk be. Boltnak meg se híre se hamva. Ki költöztették valahova az istenháta mögé. Ott vett a lányával egy kertes házat. De még busz megálló sincs, járdát meg nem ismerik. Tehát arra jó az egész, hogy a nagycsaládos kertes "házasok" elmondhassák, hogy a fővároshoz közel laknak. Nah igen, de nekik van autójuk. De a nyanyának nincs, a lánya nem viszi be vásárolni, egyedül BKV-zik be s cipekedik haza.. Szörnyű. Még ennyit sem tesz meg a lánya, hogy együtt vásároljanak, ha már a házából élősködik... No comment. Vannak akiket lehet vezetni, lehet akiket nem.
Már csak azért is jó, hogy írom ezt a blogot hátha, emlékezni fogok, hogy még a saját lányommal is vigyáznom kell. Vagy például az anyámmal.
Ezek után mamához indultunk. Odafelé anya vezetett. Ő sem ült már a volán mögött jó 3 éve. De azért megmutatta, hogy kell vezetni. Persze már hívta is a szeretője. S mamától már rohanni kellett haza.
Mama nagyon nagyon örült nekem. Meg kéne majd látogatnom. Még az ölébe is ültetett. Olyan áhított szemekkel nézett rám. Teljesen elszégyelltem magam.
Haza érve, anya átöltözött s lelépett. Szegény kishúgom még szinte kétségbe esve szólt utána, hogy hova megy, de választ nem kapott. ... beteg volt egész héten. S nyűgös.
De azért míg én mosogattam, ha már ez rendhagyó nap, addig ő kitakarította Csokit, a degut. Végén meg-akadt, s hisztizni kezdett, de azért ügyesen megcsinálta.
Érzi, hogy valami készülőben van. Ő is feszült. Anya nem jött haza. Ha jól tudom onnan ment dolgozni. Vagy hajnalban ért haza, hogy elinduljon a munkába. Így telt el az anyák napja. Bár tény. hogy legalább az új módi szerint legalább puszit adott. Mert hogy felhozta, hogy már csak miattunk is lelép, mert MI elhidegültünk tőle. S majd a szeretője lányaival újrakezdni, s velük majd baráti kapcsolatot alakít ki. Nah ilyenkor gondolom, hogy buta. Mintha nem hallott volna, a magyar népmesék gonosz mostoháról. Vagy csak ennyire naiv. Bár nem tudom, hogy mi miért nem érdemeltük meg. Vagy épp kishúgom. Ő még nem hidegült el tőle. Az egész dolog sántít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése