Ha ideges vagyok...

De jó, hogy ezt a címet adtam még tegnap a piszkozatnak! Így legalább nem kell újra írnom. Tulajdonképpen, egy hete halogatom a storizgatást, de nincs kedvem leülni ide, nincs erőm, bátorságom teret adni a agondoaltaimnak, de most jutottam el oda, hogy úgy is teljesen mindegy, mert ha nem írom le, akkor belülről fognak felemészteni. Így akármenynire is nem akartam ide leülni a gép elé ma este, itt vagyok, s gépelek, mintha aza életem múlna rajta, s annyi helyesírási hibával fogom ezt  leírni, amennyivel, ti nem szégyellitek elolvasni, mert nincs hozzá kedvem, hogy még azt is javítgassam. Főleg a félre gépeléseimet. Mert a gondolatok csak gyűltek, de ennyit nem tudok észben tartani. Valahol az új ruháknál fejeztem be, s a kirándulásnál. Az  új ruháknak nagy szerep jut a történetemben, sőt külön bejegyzést szenteltem volna a visszaemlékezéseknek, amelyet egy egy ruha darab szimbolizál. Hiszen mai napig emlékszem, hogy mi votl rajtam az első csóknál, mikor 15 éves voltam, melyik fehérnemű votl rajtam, amikor elvesztettem a szüzességem, vagy épp milyen összeállításban sikerült az egyik fesztiválon örök emlékké tennem egy estét, azzal a fiúval, akiről csak legmerészebb álmaimban fantáziáltam. Igen, lehet túl sok jelentőséget tulajdonítok a ruháimnak, meg a testiségnek. De, hogy megcáfoljam, a kirándulás alkalmával a zsebembe nyúlva, meg találtam, a kis lila hajgumit, amit még azért tettem oda, hogy Nyusznál biztos legyen egy hajgumim. TM körbe röhögött volna, ha nem látta volna rajtam, hogy milyen fontos nekem ez a kis cingár hajgumi, s a tudat, amiért oda tettem.
Még pénteken kaptam TM-től egy zsák ruhát. Egy nagyon klassz nyári ruhácska is volt benne, amelyet nagyon rövid farmer nadrággal, vagy épp anélkül fogok majd hordani,.... ha megvarrom. Nem! TM teljesen épen adta oda nekem, még a bolti címke is rajta volt. Csak, hogy idő közben elterveztem, hogy ha legközelebb együtt dolgozom a kis perzsával, aki mostantól Mogyiként fog szerepelni itt, akkor ez a ruha lesz rajtam. S úgy alakult, hogy délelőtt is ebben mentem el a munka megbeszélésre, az új munkával kapcsolatban. Hiszen még is csak hosteszként fogok funkcionálni, nehogy már az öltözködésem miatt bukjam el.
Tehát kedd reggel: elegánsban toltam, "szép magyarosan" kifejezve magam. Magassarkú, a kis öltöny nadrág szerű, amiről ha jól tudom már írtam, hogy a 2. évfordulonkón volt rajtam utoljára. Amikor is veszettül összevesztünk, majd a "békülő" szex után derült ki, hogy tulajdonképpen ma volt az évforduló, persze nem számomra.... azóta bennem égnek azok a mondatok, melyeket a karjába bújva hallgattam végig. Miszerint ha még egyszer ilyen megingás fordulna elő, csak verjem pofán. Hát mit ne mondjak gyönyörűen kiküszöbölte ezt a problémát, mondhatni szó szerint, hiszen, a küszöb rosszabbik oldalán állok már 6 hete. S alkalmam sem volt megtorolni az engem ért sérelmeket. Nem mintha pont erre gondoltam volna. Épp túlélni próbáltam az életet.
Belegondolva, az első komoly szakításunk alkalmával sem volt fair. Hihetetlen, hogy 2 év alatt mindenhogy változott csak épp gerince nem nőtt ilyen téren. Ha nem tudná valaki, csak annyit kaptam, hogy "szerintem összejövök vele"... kivel, miért, hogyan, kapd be, vagy valami... az egyszerűen undorító volt....

Tehát visszatérve, a fő gondolathoz, mely most a családról szól. Anyám hazarongyolt, s őrült módjára kezdett el rendet rakni... Hohoóó! Mondaná kedves sofőr barátunk, aki nagy tapasztalatokkal bír e téren... "hiba a rendszerben!" S ehhez bevallom nem kellett nagy női megérzés. Ugyanis, anyám nem tud hazudni. Amikor Nyusz kérdezte, meg, hogy milyen tortát szeretek, itt szenvedett látványosan az asztalnál vagy félórát, mire kinyögte azt a kreatív mondatot, hogy "szereted a fekete erdőt, ugye?"
Nah, előző nap, a munkájába indulás előtt is ennek a színjátéknak lehettem a tanúja. Gyönyörű volt. Annyi eltéréssel, hogy most azt sikerült megkérdeznie, hogy hányra megyek suliba... Nem feltűnő? Hónapokig köszönni is nehezére esik, majd elő adja a hattyú halálát, s érdeklődni kezd? Gyanús.
Kanyarodjunk vissza: takarítás, seprés, szennyes eltüntetése (nem kimosása) , mindezt úgy, hogy húgom még aludt, mert csak 10re ment, mint, ahogy én is. Jó anyához illően, távozásomkor megkérdezte mikor jövök. 12-re itthon vagyok, de lehet, hogy előbb. Tettem hozzá, mintegy az irodalmi műveknél a sejtető előre utalást a végkifejletre. ( persze közben azon agyaltam, hogy húgomnak megmondom, maradjon otthon, arra hivatkozva, hogy most jött haza a táborból, s szabadnapot kaptak, mert a busz késett s csak nagyon későn értek haza. Végül nem osztottam meg vele semmilyen aggodalmam)
Mikor kiléptem az ajtón, tudtam, hogy rossz cipőt húztam, mert abban nem lehet futni.
Munkatárgyalás: tartott vagy 10percig.. Mögöttem egy lány jött, aki az anyjának narrálta az utunkat, hogy "kerítést kell  másznunk" (értsd: egy láncot átlépni).
11:00 óra. A kapunk előtt.
11:05 ténfergés céltalanul a lépcsőházban. Gondoltam becsöngetek TM-hez, de minek rángassam őt is bele, erősítésnek sem vehetem hasznát, visszatartani meg nem kell.
11:06 TM kilép az ajtón, megy vásárol... a megváltás... de nem nekem feladatom van mára. nem mehetek vásárolagatni, mikor a családi fészken esik csorba.
11:09 Felliftezek! Hogy ne fáradjak ki, míg felérek. S ne találkozzak senkivel. Mert amúgy nem járok lifttel.
Cipőm hangosan kopog, keresem a kulcsot. Rács nyit, majd bezárom. Zene szól, ezt tisztán hallom majd egy beszélgetés, "most jött haza?!" Majd mintha valaki belehelyezte volna a kulcsot a zárba. Én pedig fogtam, s inkább kinyitottam a rácsot, ha futnom kell akkor ne legyen útban.
Lépdelek az ajtóhoz, nyitnám. De minek is próbáltam, hisz a kulcsot benne hagyták. Idő nyerés. Felkészülés a kínos pillanatra. Majd 3szori csöngetésre anyám ajtót nyitott.
Belépve, az fogadott amit vártam. A faszi. Mintha az új postás lenne, legalább olyan szakad, de meg merem kockááztatni a postások az egyenruhában jobban festenek, mint ez festett. Kezében a csekkek... a sárga csekkjeink. Tényleg eltévedtem volna, sez tényleg csak egy postás... Kizárt. Pillanatnyi képzavar után ráeszméltem, hogy az előszobában állok, s ideje letenni a cuccom, a székre, ami a faszin túl volt. Beékelődött közém, s a szék közé, ahova rendszerint lecuccolok, mert táskát nem teszünk a földre. Elég furán nézhettem ki, hiszem túl sok energiát fordítottam a szemmel való ölésre, de sajnos ez csak egy mondás. Mindenesetre, azért valószínűleg hatásos lehetett, mert a faszi mellett elhaladva, a kis naív megpróbált kezet nyújtani... Én úgy fordultam el, hogy jó, hogy le nem köptem, de nem akartam a kis lakásunkban dulakodást kezdeményezni, csak ez mentette meg a hirtelen arcon csapástól. ( van egy visszatérő álmom. Ütni próbálok, de mindig erőtlen. Annyira idegesítő, mert álmomban, ilyenkor mindig annyira dühös vagyok, hogy meg tudnám ölni az illetőt, de sosem sikerül, mert hatástalan az ütésem. most is ez kerített hatalmába. A félelem, hogy az álom valóra válik, s nem tudom úgy megütni, ahogy szeretném. Ezért nagy vágyam egyszer valakinek úgy istenese bemosni, még ha el is törik a kezem... )
Így elvonultak anyámmal, előttem, s én tétlenül néztem. (persze, lejátszottuk a szokásos köröket:
-nem mondtad, hogy nem leszel egyedül .
-nem modntad, hoyg előbb jössz haza...)
Majd az ajtóban állva, megkérdeztem anyám, mikor jön. Olyan flegmán válaszolt valamit...
+-nem mindegy. majd pont jókor. s társait. - míg a zárral bajlódott.
-Nem zártam be, hogy ha van pofája, akkor gyorsan el tudjon takarodni, ment a magyarázat.
jött erre is replika, de ki figyelt már arra?! Vettem a cipőm le, mert uyge abban nem lehet futni, s elővettem a  "fa testápolót". Anyám épp visszafele tartott a lépcsőházban, s épp látta, ahogy a testem mellett lógatva, mint egy börtön bunyó filmbeli jelenténél, megindulok, vakon, s abban a pillanatban már rohanhattam, is mert anyám elüvöltötte magát, hogy "józsi vigyázz!"
Anyám futott utánam, s elkapta az új ruhám ujját mert, hogy az olyan denevérszárny szerű.. elszakadt. én visszamordultam, hogy el ne tépje, de már késő volt az anyag mgadta magát.
Kifordultam az ujjai közül, s rohantam tovább, még épp láttam, ahogy ez a szerencsétlen kirohan az udvarra, s behúzza maga után az ajtót...
game over, csak hogy nem neki. Ugyanis az ajtót nem tudtam kirántani, ha nagyon próbálkoztam volna valószínűleg elengedi én meg olyat kapok a vasajtótól, hogy a fal adja a másikat, anyám utol ért, s próbált jobb belátásra terelni. Jött a szép szó, a harag, az alkudozás, majd a beletörődés. Felment, s bezárta a lakást, amit tárva nyitva maradt, én pedig ott álltam, a majommal szemben, köztünk a rácsos ajtó. Kérdés ki volt a majom. De ez részlet kérdés.:) Tartom magam ahhoz, hogy a területemet megvédem, legyen ez akármennyire is állati vonás.
Anyám lehozta a kulcsot, én felmentem, ők el. Persze anyám még 3szor jött vissza valamiért. Másodszorra már sírt, s azt hajtogatta, hogy "nem gondolod, hogy ide hozom fel dugni? azt meg tudom oldani máshol is. "
Ezzel megint elment. Én közben tárcsáztam Nyuszt, mint végső megoldást, aki nyugalmat adhat. De ő  is épp  külföldön volt. Mindenesetre visszahívott. De azokat a hosszú perceket! Nem tudtunk sokat beszélni, mert csengettek megint, s én féltem ajtót nyitni, nehogy visszajöjjön a faszi, erősítéssel, vagy bármi, egy bottal. Ígí kéznél volt midnen, mi jól jöhet.
Nem kaptam sokkot, de olyan ideges voltam, alig bírtam kinyögni Nyusznak, hogy nincs világ vége, csak épp anyám szeretőjét kergettem meg. Hogy tudja hol a helye. Mert az végig világos volt előttem, hogy azért miatta nem kéne börtönbe menni.
Lényegében ez kitette a keddi napom. Persze, most már nem tudom hűen visszaadni az egész lelki állapotot. de félpercenként változott a hangulatom, hol Nyuszt sirattam, hogy nincs mellettem, hol röhögtem az egészen. Elmeséltem olyan 10 percben apának, persze nyugodtan neki sem tudtam, majd felhívtam húgom, hogy  is tudjon róla, s zárja az ajtót.
Még leugrottam TM-hez, mert időközben hazajött, s még a találkozáskor mondtam neki, hogy mi a "megérzésem". S kíváncsi volt a fejleményekre.
Aztán indultam dolgozni. Úgy ahogy voltam. Nem érdekelt semmi. Reméltem Mogyi feledteti velem az eseményeket, de ő nem jött aznap. :(

Haza érve, apa kupak tanácsot ígért, ennek ellenére anyám nem volt otthon még este 23kor sem, pedig én már 21re hazaértem, ami nagy csoda volt.
Apa kijött, adott puszit, s magához húzott, átölelt szorosan, s annyit mondott: "büszke vagyok rád!"
Fura volt, ilyen élményben apámtól 14 éves korom óta nem volt részem. vagy még korábban.