Nem tudom mi van velem, a keddet ellógtam, mert nagyon álmos voltam, s mint kiderült talán jól is tettem. Remélem felírtam a jelenlétire. A kérdéses az a szerda. Fogalmam sincs mi történt velem. De úgy döntöttem, ha már nem tudok felkelni, akkor legalább délután elmegyek orvoshoz, s megmutatom a panaszom tárgyát, ami már pár napja fejtörést okozott nekem. Nem térnék ki konkrétumokra. Ez most nem az a nap. :)
Ráadásul a keddi napon a munka megbeszélést is offoltam. Azért igen csak haragudtam magamra.
Tehát szerda. Fél 12kor kimásztam az ágyól, zuhanyoztam, s elindult egy jó kis térkép nézegetés után a felnőtt szakorvosi rendelőbe szakadó hóesésben. A villamosmegállóban állva, egyzser csak a sötét kezemre esett egy hópehely. Lenyűgözött.. Gyönyörű volt. Míg a villamosra vártam bennünk gyönyörködtem. Már olyan rég csodáltam meg őket. nem véletlen, hogy pont megmutatta egy magát nekem. Megállt az idő. Teljesen el voltam varázsolva. Ez a telem, amúgy is a norvég mintáról, s norvég hópehely vadászatról szólt.
Létezik 2 ugyanolyan hópehely?
Mondanom sem kell, ha nem kellett volna az igazolás biztos nem megyek arra a környékre, de legutóbb is oda akart küldeni anya, tehát oda mentem. A kerültem legdurvább részén fekszik. Legalábbis én nagyon elfogult vagyok a hídon túli élettel.
Életemben egyszer jártam arra, akkor is apával, vele is először mentem reggel bárhová. Hiszen semmi kapcsolatunk nem volt, az estéken s a hétvégeken kívül. De úgy alakult, hogy anya nem tudott elvinni fogszabályzásra. Na s akkor először apával, eltévedtünk azon a "fantasztikus" környéken. De legalább már messziről felismertem.
Megtaláltam az sztk-t, ahogy rendszerváltás előtt szokás volt hívni, manapság már csak rendelő intézet. De maradjunk csak az sztk-nál, mert ilyen körülmények között ritkán látni épületet, főleg, amit intézménynek mernek nevezni.
Szerintem nem kell bemutatni. Hófehér csempézett falak... Erről az Ópium című film jut eszembe, ami még az első világ háború után játszódik.. Nah akkor kezdődtek ezek a körülmények, de az már 100 éve volt! Ennyit a magyar egészségügyről... De a kedvencem, a java még csak most kezdődik! Hát nem lenne egészségügy, eü.-s dolgozók, s orvosok nélkül!
Félóra múlva, úgy hogy csak egy beteg volt előttem, be is hívták, bár előtte az üres folyosók meg rajtam kívül az az egy várakozó végig hallgathatta, hogy az idős hölgynek nincsen gombája, s hasonló "szépségeket".
Belépve, azért nem volt annyira romos a terem, bár nem Európához méltó az biztos. Egy kövér alacsony idős nő fogadott, s közölte kollégájával, hogy "ez lány" bár azt nem tudtam megállapítani, hogy ez kérdés vagy kijelentés volt e, bár inkább kijelentés,mert úgy folytatta a férfi a folyosón van. Gyönyörű.
Elújságoltam neki a panaszom, ő körbe forgatott, megtapogatott, s öltözhettem is fel. Megkérdezte dolgozom e. Mondtam, hogy csak diák munkán. Amúgy sulizom, s meg mertem említeni, hogy egy igazolásnak igencsak örülnék, persze, nem így. Ekkor elszabadult a pokol, a hangja is előkerült a valószínűleg már rendszerváltás előtt az sztkban élő "elvtársnőnek", aki hivatásának érezte feltérképezni ebből az egy mondatból az "én iskola kerülő " lényemet. Itt hozzá tenném, hogy nagyon alapos gyanúval mentem el orvoshoz, s csak azért nem tudtam vitába szállni velem, a döbbeneten kívül, mert kicsit paranoiásnak ítéltem magam már ez ügyben, s nem tudtam objektíven dönteni, de nagyon dühített, hogy ránézés nélkül diagnózist akart felállítani, majd végig fogdosott gumi kesztyű nélkül, s az egészet ráfogta a nyulamra, akivel öt éve éle együtt, s az elmúlt napokban nem is érintkeztem vele. Közölte, hogy tudja mikor van a munka ideje, ezt nekem is tudnom kéne, reggel 8kor már itt lehettem volna. (reggel sem értem volna be órára, ilyen ellátás mellett, ad2 pedig reggeltől este 8ig órám volt aznap, hiszen 2 sulit végzek. De ez sem zavarta, közölte, majd ANYÁM igazolja, mondtam neki, hogy már nem középiskolába járok. Őt ez nem érdekli, én tanuljam meg szakmám. Majd visszakérdezett, hogy nem akarom megtanulni? De. "hát az nem látszik,mert akkor most ott lenne. "
Egész úton dühöngtem, de leginkább magam miatt, hogy nem voltam képes kiállni az igazam mellett, s az csak rontott a helyzeten mikor haza értem, s kiderült, húgomon is ugyanolyan tünetek jelentkeztek. Nah, akkor telt be a pohár. Haza felé még beugrotta venni lisztet, mert már jóóóó pár napja kívánom a palacsintát.
Haza érve, azt a tanácsot kaptam, hogy inkább egy másik sztk-ba menjek el. Ok. Mikor oda értem közölték, hogy ma délelőtt volt a rendelés, jöjjek vissza másnap délután, vagy menjek el a már említett helyre, ahol tiszteletemet tettem. Hazaérve húgom már elment az iskolába, majd felhívott jó lenne, ha én is bemennék, mert az igazgatóval kell beszélnie, s kéne valaki aki őt is támogatja, hisz a barátnője anyukája is bent lesz. Nem kell erről sokat beszélni, az osztálytársakkal van probléma nem hagyják élni őket, ... megint. De legutóbb legalább megértettem mert kisebbség volt. Azokkal szemben mindenki tehetetlen. De ezek nem. Csak szimplán rájuk szálltak, s nem akarnak ők ütni először mert akkor még fegyelmi lesz belőle. S nem venné az jól ki magát az rendőrtiszti főiskolán. Ezt tanulják, elvben tudják, hogy kell végre hajtani a csípődobásokat, meg miegymást.
Tehát igazgatóval tárgyalás után, aki jól levette a felelősséget a válláról, s jóhiszeműen figyelmeztetett minket, hogy a bajos iker gyermek szülei minden hájjal megkent ügyvédek, utalva ezzel, arra, hogy nem kéne az iskolát feljelenteni, mert az senkinek nem lesz jó. Bár megígérte, hogy másnap beszél az osztállyal.
Iskolából haza, ebéd, s indulhattam is egy másik munka megbeszélésre. Kb. félóra múlva már megint haza felé vettem az irányt, felkaptam a fényképező gépem, s indultam fotó órára. Este 7ig meg volt az elfoglaltság, de a tanárnő kitalálta, hogy menjünk el egy kiállítás megnyitóra. Úgy hogy részt vettem életem első fotó kiállításán. Mindenki komoly gépekkel szaladgált... Én meg ott vigyáztam a kis gépemre az oldal táskámban.
Kicsit olyan túl nagy felhajtásnak éreztem 6db fényképért. Nem érintett meg különösebben. Nem jött át a mondani való. De elég morbid volt, hogy folyamatosan kattintgat mindenki, fotózzák a fotóművészt, csoportkép, stb. Már csak az lett volna az igazi, ha én pont ezt örökítem meg. Kéne egy ilyen sorozatot készíteni. Eljárni kiállítás megnyitókra s azt a forgatagot lekapni, amikor mindenki az ingyen pogira meg borra hajt.
Haza estem, nem is tudom hanyadszorra, s leültem kiválogatni a saját képeimet. Ezzel jól el is ment az idő, mert már rengeteg van. Csak jó lenne, ha rengeteg lenne CSAK jókból. S még mennyi kép lesz! Már most töröltem vagy 100 darabot, amit szörnyűnek ítéltem.
A palacsinta , rajzolás, s blogolás elmaradt megint. Bezuhantam az ágyba, s aludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése